ÁPRILISI TRÉFA


Kisregény
Fülszöveg:


Miután a számító feleség összeszűri a levet a rendőrspicli szomszéddal és hazug, megvehető rendőrökkel veretik össze a taxis férjet, kényszerűen beindul a lebutított államgépezet. Koncepciózus ügyészek, gyengekezű bírák, pénzéhes orvosok, lekent mentősök, korrupt igazságügyi szakértők mellett motivált végrehajtók, hiéna fuvarszervezők, besúgó barátok, és még egy tajtrészeg sommelier is megpróbálja tönkretenni Hortobágyi Béla, az éjszakás taxis mindaddig biztonságosnak vélt, kispolgári életét.
A kíméletlenül kitervelt és spontán csapások áprilisi tréfának kimondottan megalázók és embertelenek, de hogy tényleg megsemmisítő hatásúak-e, azt az izgalmakban és fordulatokban gazdag történet végén maga az olvasó döntheti el.



I. rész




6X6 taxi szabadjelző
– Április 17-e, kedd van. Derűs napnak nézünk elébe, friss, déli-délkeleti, mérsékelt széllel. Csapadék nagy valószínűséggel nem várható. A hőmérséklet a kora délutáni órákban előreláthatólag meghaladja a húsz fokot. Kellemes, sárkányreptető idő lesz, a hölgyek kössék a kendőjüket görcsre. Mi férfiak is öltözzünk fel azonban vastagabban, mivel hőérzetünket negatívan befolyásolhatja az, hogy időnként, váratlanul mégis beborulhat. Ugyanakkor a fokozott légmozgás intenzívvé válhat a felhősödés környezetében és időtartama alatt – magyarázta a rádióban a jópofa meteorológus, aki egyben showmannek is képzelhette magát, ennek megfelelően mondandójába időnként sajátos humort vegyített.

Hortobágyi Béla elmélázva váltott át egy másik adófrekvenciára. Már az unalomig hallgatta a hajnali híradásokat, időjóslásokat, és a korábban felvett stúdióbeszélgetést az egyik pénzintézet elemzőjével, a magyar gazdaság alakulásáról, a befektetések, a tőkemozgások irányáról, a pénzügyi, gazdasági lehetőségekről.
Hortobágyit ez csak általánosságban – mint annyi minden más – érdekelte, mivel a brifkójában lévő váltópénzen kívül, semmi egyéb pénzügyi lehetősége nem volt azután, hogy hajnalban tankolt negyven liter gázolajat a Kálvin térhez közeli kúton.

A másik rádiócsatornán régi kedvence, a Kraftwerk együttes ismételgette géphangon, hogy „We are the Robots”. A német zenekar nem csak a techno, hanem a hip hop, a rock és a legtöbb könnyűzenei műfaj fejlődésére is nagy hatást gyakorolt legénykorában.
Béla visszagondolt fiatal éveire, amikor még a régi barátokkal közösen borzongott koncertjükön az elektronikus zene keltette bizsergető hullámoktól.

Igen, azok voltak az igazán szép idők. Volt élet, izgalom, változatos szórakozás, ment a munka. Volt mit aprítani a tejbe.
Újabban viszont inkább a várakozás jellemzi az átlagtaxis mindennapjait, mint ezt a mait is
állapította meg. Még éjfél előtt ment is valamicskét a bolt, de aztán éjfél után… Szinte alig volt mozdítás (pecás nyelven szólva).
Gurulni sincs semmi értelme, egyetlen lengőkart sem látni a „világvárosban”.
Le van itt osztva, le van már nyúlva minden. A mezei taxis csak várja a csodát. Hiába fizet valamelyik fuvarszervező cégnek, ott is csak az éhesebbje érvényesül.
Persze egyeseknek – a nagyobb étvágyúaknak – mindent lehet, és ez így van a társadalom legtöbb területén, a vastagbőrűekre nem ugyanazok a törvények vonatkoznak.

Béla nem szerette, ha már erősen süt a szemébe
a nap, hiszen tizennyolcadik éve éjszakázott, és előtte is rendesen belenyúltak délutánjai az estekbe. Feltette a sötét szemüvegét és lehangolódva, kedvetlenül indult el a Kálvin tér irányába. Ilyenkor persze még napszemüveg is jobban szorította a fejét, amikor rezsibe autózott hazafelé a belvárosból.
Az Üllői úton elnézte, ahogy szaggatott ütemben, utassal erőlködnek kifelé a reptér irányába a szerencsés taxisok, akiknek valahogy akadt egy finom reggeli fuvar a betonra.
Nevetséges az Üllői út reggeli lámpabeállítása. Épphogy elhagytak egy zöldet, előttük a következő lámpa már vált is pirosra. Ez főleg a Klinikák környékén szembetűnő és igencsak dühítő. Ám már évek óta ez van. Talán valakinek az a perverzitása: hadd fékezzenek jó nagyokat, és induljanak kövér gázzal az autók, hadd ébredjenek durva hangokra a pipogya nappalosok, és hadd hulljon a fékpor, a korom, hadd tornyosuljon az oxidált szénszármazék, hadd peregjen sűrűn a gumikból leváló sok-sok nehézfém részecske.
Nem kell szedni legalább a drága nyomelem tablettákat. – próbált humorizálni magában a taxis.
Béla már-már furcsának találta, hogy neki alig jut hajnaltájt fuvar, mások meg reptérrel kezdenek vagy azzal végeznek. Főleg azt nem értette, hogy kezdésnek miként kaphat valaki egyből reptetőt, hiszen ő hiába tutizott hajnal kettő óta a belvárosban, sehogy sem jött össze, mindig leverték. Erre kijön valami komálósféle, és azonnal suhan repcsire, épphogy csak beköszön.
Hortobágyinak azért is jó lett volna a reptéri transzfer – ha már végigácsorogta üresen a hajnalt –, mert Pestszentlőrincen lakott, és legalább a hazaútja termelt volna némi hasznot, mivel kezdéskor általában üresen ment be a belbe. Rágondolva, sajnálta is a kifelé igyekvő kollégákat, mivel tudta, legtöbbjük rohanhat vissza üresen a városba, ha nem akar három-négy órát valamelyik pufferparkolóban napozni a pörgő (szerződött) reptéri taxikat bámulva.

Míg ezeken az anomáliákon morfondírozott, haza is ért. Kutyája – szokás szerint – várta a kapuban, és mohón dugdosta a fejét a nyílásba – jelezve, hogy szívesen kimenne az utcára szimatkörútra. Egy labradornak a szimatolás mindentől fontosabb. Szagmintát kell venni az arra járó ebek hagyatékáról. Bonnie persze szagfüggő is rendesen, úgy el tud merülni az illatokban, mintha egy másik dimenzióba csöppenne. Talán internetezik ő is, és náluk – ebeknél
szagokra épül a hálózat.

Béla beállt a garázsba. Nagy nehezen beterelte a kutyát „netező” körútjáról, amit az eb úgy hálált meg, hogy nagyot vizelt oda, ahol legszebben nőtt a fű. Nem ám a foltokra, amit már kiégetett a vizeletével… Persze, hogy nem.

Egykedvű volt aznap a taxis, szinte apatikus állapotban leledzett. Elmélázva bontott fel egy üveg sört, és leült egy magas székre az autója mellett.
Szerette pedig a reggeli atmoszférát, ilyenkor úgy érezte – ő az éjszakás –, előnyben van azokkal szemben, akik rohannak munkába, és nem érzik a napkelte szépségét, ezáltal nem is értékelik a különlegesen finom hangulatot.

Komótosan rágyújtott, füstöt fújva a nagy ablakon át kitekintett a kertre. A satupadon közelebb húzta magához a hamutartót és a megviselt noteszt. Ceruzával kezdett feljegyezni néhány gondolatot, amiből végül egy vers bontakozott ki. Béla gyakran írt verseket, és más műveit is szívesen olvasta. Lassan már két éve, hogy az online irodalom lett a kedvenc időtöltésese.
Most is izgatottan gondolt rá, hogy gyorsan beviszi a géphez irományát, és felteszi arra az irodalmi portálra, amelyiken több ismerőse, barátja is publikál. Kíváncsi volt, miként reagálnak majd a többiek, milyen lesz a fogadtatás, mennyi hozzászólás érkezik. Ez a folyamat mindig jóleső feszültséget gerjesztett benne, hasznosan inspirálta és újabbnál újabb gondolatok lejegyzésére ösztökélte. A hozzászólások mennyisége persze nem mérvadó, inkább az a lényeges, hogy ki szól hozzá. Vannak ugyanis szép számmal olyanok, akik mindig ugyanazt a sablon szöveget teszik az írás alá: „Nagyon gyönyörű verset írtál, gratula!” Az ilyen kommentelők alkotásai is hasonló értéket mutatnak persze, de hát itt is – mint a taxiban – simán elfogadják a silány munkát, ha jó az „útfekvése” a tagnak.
Mint általánosságban megszokott, a szervilizmus tökéletesen érvényre jut irodalmi körökben is, nem illik a szemébe mondani az igazságot senkinek, csak egyoldalúan dicsérni. Sőt, ha valaki odáig fajul, hogy eldobja a sulykot, és negatív véleményt fogalmaz meg, akkor lenagyképűzik, és attól fogva kerülni kezdi a nyáladzós, szirupos, közhelyes kartellé tömörült romantikus brancs.

Amikor felbontotta a második sört, újabb gondolatok villantak át agyán, és belekezdett egy következő versbe.
– Ez aztán az igazi lendület! – maszírozta a tarkóját lelkesen, mintha csak a csodalámpát dörzsölgetné, ahonnan előbújik a szellem.

Béla bezárta a garázst, és szétnézett a kertben. Megállapította, le kellene már vágni a füvet.
– Na, majd bepöntyögöm a két verset a gépen, írok néhány háeszt, aztán visszajövök füvet nyírni.

Hobo (ez volt Béla nickje) bejelentkezett az amatőr művészeti portálra, és néhány perc múlva már hátradőlve szemlélte a monitoron új műveit. Ide-oda kattintgatott a két alkotás között, izgalma csak lassan csillapodott. Mialatt jöttek a hozzászólások, mások írásait olvasgatta, és elküldött jó néhány reagálást.

Felesége alig ébredt még fel, de máris megbántott, morcos hangon vonta el figyelmét kedvenc környezete révületéből:
– Nem tudom, mit akarsz ma csinálni, de le kell már vágni a füvet, és elfogyott a kutya kajája is, hozni kell a piacról!
– Jól van, rendben, én is látom a füvet, és hozok majd farhátat a piacról.
– Postára is menjél el, a csekkeket befizetni, mert a legtöbb fizetési határidő már elmúlt! Lehet, megint késedelmi pótlékot kérnek.
– Majd holnap talán lesz pénzem, ma tankolnom kellett
– summázta röviden a taxis.
No, ennyi volt a szívélyes, reggeli üdvözlés...
– Ha ő nem tud köszönni, amikor felkel és lejön, akkor én sem ajnározom – füstölgött magában Béla, de aztán gyorsan visszasüppedt az irodalom megnyugtató világába.

Jött egy SMS. Az ismerőse – egy másik amatőr irodalmár – érdeklődött, hogy mi újság a honlapon és úgy általában, mert neki nincsen ideje be sem nézni, mivel van egy komoly munkája, amit sürgősen meg kell csinálnia.
Elbeszélgettek elég hosszan, közben az építész-rímfaragó Budára vezetett, a reggeli csúcsforgalomban.

Béla meglepetten vette észre felesége fejét az ajtónyílásban, amikor az éles hangon ráförmedt:
– Kutyakaja, posta, fűnyírás!
Nem is hallotta, amikor visszajött az asszony, miután elvitte a gyereket az iskolába.
– Kivel beszélgetsz? – kérdezte, mert ki volt hangosítva a telefon.
– Az egyik szerzőtárs érdeklődik, hogy mi van a portálon. Neki sürgős munkája van most, és nem tudott benézni napok óta.
– Hallom valami nő! – csattant fel az asszony.
– Igen az. Ő Napvirág, akitől már olvastál, és hallgattad a hangos verseit is.
– Jó, jó, csak ez a Napvirág nehogy idejöjjön, amíg én dolgozom!
– Normális vagy? Mi bajod lett? Megy éppen kuncsafthoz, Budán van egy nagyobb melója.
– Csak mondom: láttam én már karón varjút.
– Fejezd már be a hülyeséged!
– Én vagyok hülye? Te vagy az, aki amióta rákattantál erre a versírásra, semmi értelmeset sem csinálsz, csak a gép előtt ülsz, és mindenféle emberekkel ismerkedsz, meg találkozókra jársz. Voltak már, akiket idehoztál, és itt is aludtak, nem emlékszel rá?
– Dehogynem! A szegedi Kun haverom aludt itt Festékkel. Ők egy pár voltak még akkoriban.
– Oké, csak mondom:
láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni.
– Egyáltalán nem akarok megpusztulni – nyugodj meg. Az ötvenet meg szeretném érni augusztusban.


II. rész

Rendőri túlkapásBéla visszahívta Napvirágot, amikor felesége végül nagy dérrel-dúrral munkába ment, és beszélgettek még egy jó darabig, mielőtt kiment volna a kertet rendbe szedni.
Elővette a fűnyírót a kutricából (az udvari tárolót nevezte így), és letekerte a hosszabbító kábelt.
Ekkor jutott eszébe, Micimackónak nem írt hozzászólást, aki ezt könnyen zokon veheti.
Bement a házba, visszakapcsolta a gépet, és gyorsan beküldte az udvaron eszébe ötlött gondolatokat. Rákattintott egy új versre, ami addig nem volt fenn. Ezt a hibátlannak tűnő művet egy Tűzimádó nicknevű tag írta, és az ő írásai Bélának kifejezetten tetszettek.
Elolvasta volna még néhányszor, de mint egy tűzfojtó lepel, úgy terült rá az álom. Feje lebukott, álla a klaviatúrán koppant, jobb keze lelógott, bal keze pedig a telefonján pihent meg.
Előző nap akadt tennivalója bőven, reggel nyolckor kelt. Ennek ellenére az éjszakát úgy-ahogy végigdolgozta. Tíz óra tíz perc volt. Huszonhat órája nem aludt.

Tizenegy óra körül riasztotta fel valami erős zaj. Nem szokta meg, hogy elalvás után alig egy órával verjék az ablakot. Már csak azért sem, mert a tetőtéri hálószobájuk ablakáig nem ért volna fel egykönnyen senki.

Oldalt fektében, fél szemmel tekintett az ablakra. Két rendőr sziluettjét látta hátat fordítva, amint a feleségével beszélgetnek.
Béla fejében sok minden megfordult, de sehogysem értette, mit keresnek a rendőrök benn az udvaron. Hiába erőltette az agyát, semmi értelmes sem jutott eszébe. Elég kába volt a mély álomból hirtelen felriadva. A két üveg sör is megnyomhatta éhgyomorra, hiszen csak előző nap délben evett valamicskét.
Arra a következtetésre jutott: biztos a verséért háborgatják, amiben egy képzeletbeli képviselőt hasonlít – humoros szatíráján keresztül – egy hiúzhoz, akinek védence a nyúl.

– Magára vette volna valaki a versem? – kérdezte magától a döbbent csendben.
Mert hiszen volt már olyan, amikor – a nemrég elköltözött szomszédok – a fáikat tördelték a kerítés közelében egy vasrúddal, és a bokrokat taposták szét a ház előtt. Ám amikor a fák védelmére egy csasztuskaszerű verset írt a kert közepén álló táblára, akkor a rövidesen kiérkező rendőrök még őt akarták egzecíroztatni minden ok nélkül, a kötelezően végzendő mindennapos kocsimosás közepette. A tönkretett fákra természetesen hiába mutogatott és a házuk falában, fejmagasságban lévő golyónyomra is feleslegesen hívta fel a két mogorva rendőr figyelmét, azok nem tanúsítottak semmiféle érdeklődést. A megtalált és bemutatott ólomgolyó ellenére egyáltalán nem volt szándékukban lecsekkolni, hogy a szomszéd 27 éves nagyfia betépett állapotában miért tüzel át, a ház falában centis lyukat ütő,
nagy energiájú flóbertpisztolyával hozzájuk. Inkább fogták magukat, beültek az autójukba és köszönés nélkül elvonultak.

– Lehet, hogy Szathmári és a fia ismét vandálkodtak?

Majdnem visszaaludt, miközben a kétéves emlékekeken morfondírozott, de az egyik rendőr újra megütögette az ablaküveget.
Ekkor már teljesen magához tért, kicammogott és kinyitotta a konyhából nyíló teraszajtót.

A két rendőr köszönés nélkül rátámadt:
– Mit képzel maga, kizárja a feleségét!? – ez magánlaksértés.
– Urak, álljunk már meg egy ásónyomra! – próbálta humorosra fogni Béla. Én nem zártam ki senkit, elaludtam a gépnél, ahogy láthatták.
– Persze, a felesége is csak viccből hívott rendőrt!
– Én nem tudom, mit csinált a feleségem. Elaludtam, miután bejöttem az udvarról. Eszembe jutott néhány dolog a fűnyírás közben, azt akartam gépre tenni, és nem zártam be az ajtót
Egyébként is a feleségem munkaideje délutánig tart, neki még bőven benn kellene lenni az iskolában.
A kitekintő ablak kilincsét pedig el lehet fordítani egy csavarhúzóval kívülről (ezt a feleségem tudja), így ha netán bezárja valaki belülről az ajtót, akkor is be lehet nyúlni a kulcsért.
Szerintem azonban, ha valaki végképp nem tud bemenni a saját lakásába, akkor is általában lakatost szokott hívni, nem pedig rendőrt.

– Minket az ügyeletes tiszt küldött ki a felesége bejelentésre.
– Jó, rendben uraim. Kijöttek, megállapították, hogy semmilyen szabálysértés, bűncselekmény nem történt, a feleségem láthatóan bent van a házban, így megkérem önöket, hogy hagyják el az ingatlant!
A két rendőr válasz helyett azonban benyomult az ajtón, amin néhány pillanattal előbb Hortobágyiné belépett.
– Igazolja csak magát! – ordította a kopasz.
– Uram, én itthon vagyok. Az én házamban ne használjon ilyen emelt hangot! Emellett az apja lehetnék mindkettőjüknek, akkora a korkülönbség köztünk, ezért nagyobb tiszteletet kérek!
– Maga nem engedte be a feleségét, garázda magatartást tanúsított benn az épületben!
– Milyen garázdaságra gondolnak? – álmomban kiabáltam talán? Verekedtem magamban?
Elaludtam egyszerűen. Telefonon sem keresett az asszony. Ott volt az asztalon, a fülem mellett a mobilom.
– Ne erről beszéljen nekem, hanem igazolja magát!
– Urak, kinn van a garázsban, a kocsiban az igazolványom, de én ki nem megyek, amíg önök itt benn tartózkodnak a házban. Fáradjanak ki a tulajdonomból, és akkor szabadon eldöntöm a következő lépéseket!
Nem követtem, el semmilyen intézkedésre feljogosító cselekményt, önök sértik meg a magántulajdont, amikor nem távoznak a házamból. Tudomásom szerint a rendőr magánlakásba csak bebocsátással, vagy hatósági határozat birtokában léphet be. Esetleg segélyhívás esetén, vagy amikor a felszólítás ellenére nem hagy abba valamilyen szabálysértést valaki. Netán valamiféle bűncselekmény történt, bűnözőt üldöznek?
A rendőr ilyenkor is csak a feladat elvégzéséhez szükséges ideig tartózkodhat a magántulajdonban. Önöknek viszont úgy látom, nincsen határozatuk, és semelyik behatolásra okot adó
feltétel sem áll fenn. Megköszönöm tehát a látogatásukat, a segítségüket, és ismételten kérem, távozzanak!
A kisebb darab rendőr ekkor halkan beszélgetésbe elegyedett Hortobágyinéval, aki a csevej után diktálni kezdte Béla adatait.

A taxis felpaprikázva ment be a nappaliba. Leült a számítógép elé, ahol néhány perce még aludt.
Egy darabig nyúlkált az iratrendezőben, kereste az útlevelét.
– Nehogy már a két rendőrnek legyen igaza – mormogott.
Végül azonban lehanyatlott a keze. Álmos volt, azt sem tudta idegességében mit is csinál. Erre a momentumra viszont csak hetek múltán emlékezett vissza, amikor az útlevélkérelmek megemelt illetékéről hallott a rádióban. Ismét keresni kezdte az útlevelét, kíváncsivá vált, hogy meddig érvényes még. Nyugodt állapotban naná, hogy rögtön megtalálta, hiszen ott volt, szinte a szeme előtt, az iratrendező középső fakkjában.

Amikor bejött a kopasz, nagydarab rendőr, Hortobágyi a kezében szorongatta mobilját, és a helyi kapitányság telefonszámát kereste a neten,
– Na, mi lesz? Ideadja végre a személyijét, vagy bevigyem a fogdába!? – kiabálta durván.
– Maga nem visz engem sehová! – nem követtem el semmit. Sőt maguk követnek el magánlaksértést, amiért még mindig nem távoznak a házból. Mindjárt megtalálom a kapitányság számát, és panaszt teszek rendőri túlkapásért és jogsértésért – felelte Béla.
Ekkor lépett be a kisebb termetű rendőr, aki várakozva megállt a kopasz mögött, zsebébe tette noteszét a bediktált adatokkal.

A kopasz újra a taxisra förmedt:
– Mi lesz már ember? Megbilincselem, és bevágom a fogdába!
– Uram, majd mindjárt elválik, hogy van-e ehhez joga. Rögtön felhívom az ügyeletes tisztet.
Hallottam, bediktálta feleségem az adataimat. Igazolt. Már eleve úgy kezdte az ajtóban is, amikor bejött: "igen, ő a férjem".
Miért van további zaklatásra szükség? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy önök igazi rendőrök-e, mert azoknak tiszteletben kell tartani a törvényességet, nem pedig megsérteni azt.
Kérem, önök igazolják magukat!
A kopasz nem, de a kisebb termetű rendőr megmutatta a jelvényszámát. Béla akkurátusan felírta az asztalon lévő jegyzettömbre.

Már épp megtalálta a megfelelő telefonszámot, amikor a kopasz rendőr elkezdte rángatni a vállát és alatta a forgószéket.
Olyan nagy erővel rántotta, hogy Hortobágyi székestül felborult. Nagy csattanással hanyatt esett.
Remegett, iszonyatos félelem lett úrrá rajta, hiszen idegei már előtte is pattanásig feszültek.
Felugrott, és hirtelen ötlettől vezérelve menekülni akart a szobából. Ezek nagyon megverhetnek most, villant tudatába a felismerés.

Béla csekély számú rokonságából kettő magas, kettő alacsonyabb rangú rendőrtiszt, egy jogász, egy katonatiszt. Csak a maradék négy unokatestvére nem védi valamiképp az állampolgárok jogait, testi épséget és a hazáját.
Mondta is a terrorelhárító unokabátyja régebben, miközben átnyújtott egy névjegykártyát:
– Ha valami gáz van a taxiban, a húzós pesti éjszakában, hívd ezt a számot! – öt perc alatt ott leszünk, és levadásszuk a rosszfiúkat.

Most viszont úgy néz ki, egy rendőrőrmester és egy törzsőrmester őt vadássza le a nagy semmiért.
Hacsak… féltékenységében az asszony… hacsak ő nem ígért valamit a két fogdmegnek.
– Mindenesetre a szobából menekülni kell! – döntött ijedtében.

Az adrenalinszint emelkedésének köszönhetően csökkent álmossága. Menekülési ösztöne segített elmozogni a két rendőr elől, akik ütésekkel próbálták leteríteni.
Végül beterelték a szoba – ajtótól távolabbi – hátsó részébe, ahol a kopasz vadul tovább csépelte a gyomrát és bordáit.
Béla megfeszítette izmait. Erős olvasószemüvegén keresztül kinagyítva látta a rendőr eltorzult arcát. Úgy vélte: ez az ember akár ölni is képes.

Kiszabadította magát, rohant volna az udvarra, de felbuktatták, vagy elesett valamiben.
A két fogdmeg ráugrott, leteperték, fejét a keményfa parkettába verték. Minden leütésnél szitkokat zúdítottak rá:
– Nem engedelmeskedünk a rendőrnek?
Ellenszegülünk? Visszapofázunk? Majd megmutatom én! A fogdában fogsz rohadni te mocsok!

Miután a fejét – a rajtalévő szemüveggel együtt – véresre verték, kezét hátrabilincselték, és a hátát kezdték megdolgozni.
Könyökkel verték a bordáit, lapockáját, derekát, vesetájékát. A gerincét is érte néhány kemény találat.

Bélának az ütlegelés végtelen hosszú kínszenvedésnek tűnt. Gyakorlatilag azonban lezajlott öt perc alatt.
Felesége minden érzelem nélkül, flegmán nézte az eseményeket az ajtóból, nem ripakodott rá a megvadult rendőrökre.

Amikor Bélát felrángatták, csorgott a vér az állán, a szemüveg összevagdalta az orrát, berepedt a szája és a homlokáról hiányzott néhol a bőr. Hasa, háta forrón lüktetett, úgy érezte magát, mint akin egy úthenger ment át. Csak annyit tudott kinyögni:
– Ez a verés sokba fog kerülni maguknak, majd kikérem a tábornok unokatestvérem és az ügyvéd-költő barátom tanácsát.


III. rész


Röntgen vizsgálat
Hortobágyi Bélát kilökdösték a konyhába – és vitték volna tovább a ház előtt álló kis, civil kinézetű autóhoz –, amikor nehezen lélegezve megszólalt:
– Szobapapucsban? Így fogok gyalog visszajönni?
A felesége tuszkolta:
– Jól van az, menjél már!
Végül valahogy csak belebújt edzőcipőjébe az előszobában. Közben végigcsorgatta vérrel az egész konyhát.

A kopasz rendőr vezetett. Jobban mondva hajtott, mint egy vadállat. Még mindig erősen szuszogott a verés közbeni komoly erőfeszítéstől. A fekvőrendőröket igyekezett kikerülni, ám a kis Volkswagen Golf magánautót így is rendesen odavágta, amikor 60-70-es tempóval, féloldalasan ráhajtott egyik-másikra.
Menet közben, kihangosító nélkül, kézből telefonált valakinek:
– Mindjárt bevisszük, legyen ott a mentős!
Béla ebből azonnal értette, úgy alakul ez, mint a filmekben: a komálós mentős legyen ott, aki majd bizonygatja a bíróságon, nem volt – dehogy volt – semmiféle sérülés.

Hortobágyit az intézkedő, térfigyelő rendőrök vezették le a fogdába. Elvették tőle az egyetlen értékét, a cipőfűzőjét. Erről a fontos dologról aláírattak vele egy hivatalos papírt.
A kopasz megfenyegette: még nagyobb baja lesz, ha nem mondja be a személyi adatait. Béla türelmesen elmondott mindent, bár egyre jobban kezdett fájni a bordája és a hasa.
Ezután ugyanezek a rendőrök kisérték be egy ablaktalan, fal melletti priccsekkel ellátott helyiségbe, és rázárták az ajtót.

Gyorsan megjött a mentőautó. A mentősök nevetve léptek be a zárkába, és kötekedve kóstolgatták:
– Úgy hírlik, nagy pofánk volt... Nem bírtunk magunkkal? Biztos igazunk is volt! És most így sokkal jobb – szajkózta a húszas évei elején járó szemüveges, előnytelen megjelenésű mentőápolónő.
Hadd nézzem, mi baja van!
– Aki így áll a feladatához, az ne vizsgáljon engem! – motyogta Béla undorral.
– Ahogy gondolja, el is mehetünk! – beírjuk, hogy nem működött együtt velünk, és semmilyen látható sérülése nem volt.

Béla szabadidőruhájának felső részén nyomokat hagyott lecsurgott vére, és az arcára is rászáradt az orrából megeredt vörös kis patak. Orrnyerge zebracsíkos volt a szemüvegtől, annyi csík volt rajta, ahányszor fejét belevágták a padlóba. A durván rávert bilincs több helyütt megvágta a csuklóját, ami szintén szembetűnő sebeket hagyott,
Mindez persze mit sem számított. Ahogy jött, úgy vonult el a röhécselő, mentős kommandó.
Néhány perc múlva azonban az egyik ápoló még visszanézett, és kioktatta Bélát:
– Nem kellett volna így beszélni a „doktornővel” faszikám, mert megharagítottad nagyon! Lesheted, mikor jövünk mi vissza, akárhogy is nyavalyogsz!
Hortobágyi erre csak annyit mondott:
– Ja-ja, nem érdekes. Egyébként én meg Dr. Úr vagyok.
Az ápoló búcsúzóul felmutatott egy laza középső ujjast, és bevágta a vasajtót.
Kívülről csattant a retesz, majd rövid vihorászás után csend lett a folyosón.

Béla hanyatt feküdt, de húzódott a hasa, ezért oldalt fordult. Így azonban a bordája fájt, nyilallott. Végül felhúzta térdeit és úgy feküdt hanyatt, ez a póz járt legkevésbé szenvedéssel.
Egy óra múlva viszont már nagyon megerősödtek vesetáji és bordakörnyéki fájdalmai. Rohamszerű vizelési ingere támadt, de nem tudott vizelni sem, amikor hosszas dörömbölés után kiengedték WC-re.
Mondta a fogdaőrnek, hogy gond lesz ebből, mert lakásán csúnyán megverték, és feleslegesen tartják fogva minden jogszerű indok nélkül.

Két óra elteltével már üvöltött a fájdalomtól és rúgta a falat. Ekkor jött be egy hadnagy, aki ráripakodott:
– Viselkedjen már úgy, mint egy felnőtt ember!
Béla csak azt nyöszörögve tudott válaszolni:
– Hívjanak végre egy korrekt mentőt, és vigyenek orvoshoz! – amint viszont ellátnak, feljelentem a két rendőrt, akik megvertek.

A hosszú idő után kiérkezett két új mentős rendesen megvizsgálta, ám azután csak várakoztak a fogdafolyosón több mint másfél órán keresztül. Addig ment a tanakodás a rendőrök közt, hogy mi is legyen.
A nagy fájdalmakkal küszködő taxist csak délután négy óra után vitték el végre a helyi rendelőintézet sebészetére
Elszállításakor a kopasz rendőr
majdnem odanyomta az orrát a Béla fejéhez és eltorzult ábrázattal azt sziszegte:
Még jobban megszívatlak wazze! – ha a kezem közé kerülsz.
– Majd találkozunk... a Katonai Bíróságon... ez a verés ... sokba fog... kerülni magának! – nyögdécselte erőtlenül Béla.
– Egy szar, egy senki vagy! – ordította utána a rendőr.

Bélát a helyi sebészorvos gyorsan továbbküldte a mentősökkel az ügyeletes ambulanciára.
Úton a kórházba vigasztalta a két pártatlan mentős:
– Nem egyedi eset az ilyen, gyakran megesik, hogy a válást tervező nők így taníttatják férjüket móresre. Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.
Béla csak hümmögött.
– Az én feleségem el akar válni és megveret?
Engem úgy engedtek el a rendőrségről is, hogy holnap délben tanúként meghallgatnak mindkettőnket a bántalmazás ügyében.
– Nem lesz abból a meghallgatásból semmi holnapra, addigra elsikálja a nagy kopasz állat.
higgyen nekünk, mi már ismerjük a forgatókönyvet.

A kórház forgalma tényleg úgy nézett ki, mint ahogy azt egy TV sorozatban látta. Tízpercenként hoztak valamilyen ambuláns ellátásra szorult beteget. Érdekes figurák, különös pózokban feküdtek, ücsörögtek vizsgálatra várva.
A nagyon súlyos eseteket egyből betolták a vizsgálóba. Néha behunyták az egyszerű törést szenvedett idősebb emberek a szemüket, és a gyerekeket elfordították a felnőttek, amikor mellettük vittek el egy véres, vagy hiányzó végtagú sérültet.

– Hol van az én problémám ehhez? – tette fel magának a kérdést Béla. Egyben vagyok, és úgy érzem, nincs óriási baj.
Kicsit szégyellte is magát megtört ábrázata miatt.
– Mi lenne velem, ha leszakadt volna a lábam, esetleg meglőttek volna?

Négy órát várt, mire sorra került.
A vizsgáló orvos leteremtette, amikor bordanyomkodás közben feljajdult. Kapkodva megvizsgálta, és a röntgenbe küldte.
A röntgenben fekve készítették a felvételeket, de senki sem segített a törzsét emelgetni. Amikor az asszisztens már harmadjára rontotta el a felvételt – hiába erőlködött –, sehogy sem tudta felemelni a felsőtestét, hogy ismét alája kerüljön a tárgylemez.
Megvizsgálták ultrahanggal a hasát és a veséjét is. Mosolyogva vigasztalta egy igazán jópofa orvosnő:
Nincs nagy gáz uram, biztos megmarad.

Béla visszacammogott a sebészorvoshoz a látleletekért. Megjegyezte:
– Maga egy vicces ember lehet doki.
Most értem már, amit nyomkodás közben mondott:
„Ne jajgasson itt nekem! – akit a fogdából hoznak, annál úgysincs más, csak a fájdalom.”

Bélánál tényleg nem volt egy villamosjegyre való pénz sem. Bár valószínűsítették, talán 3-4 óra múlva mentővel hazaszállítják, ám ő inkább nekivágott gyalog az útnak a VII. kerületből. Elég volt ennyi megaláztatás mára. Végre otthon szeretett volna lenni biztonságban.
Hmm... valóban otthon és biztonságban? Máshová viszont nem mehetett.

A Rottenbiller utcában kiállt a zebra szélére, hogyha jön egy taxi, akkor azt biztosan le tudja inteni, mivel nagyon gyatrán mozgott.
Murphy törvénye a taxisokra is vonatkozik. Míg várakozott, kigondolta ennek a helyzetre illő esetét – miszerint:
Ha taxis vagy, akkor napokig keringhetsz a városban anélkül, hogy leintenének. Ám, ha neked van szükséged véletlenül egy taxira, akkor viszont egyetlenegy sem jár arra.

Bélának oda kellett figyelnie, lehetőleg csapattag taxist vegyen észre. Az talán megbízik benne, és hazaviszi úgy, hogy nincs nála pénz.
Végre jött egy dobókockás – meg is állt, nem ment rendelésre. Nagy nehezen kászálódott be az anyósülésre. A tőle valamivel idősebb sofőr furcsállotta is, mennyire bénán adja elő.

– Szeva kolléga! – kezdte megnyerő hangnemben a monológját, hogy megszerezze a taxis bizalmát, miután végre be tudta csukni az ajtót. Én is itt taxizom, a cégnél, csak most történt egy kis balesetem. Tudom hihetetlen, amit mondok: elaludtam délelőtt a számítógépnél, és a feleségem két rendőrrel ébresztetett, akik jól megdolgozták a bordáimat.
– Megvertek?
– Elég rendesen, azért mozgok ilyen gyötrelmesen.

– Huhhh… ahhh! – jajdult fel Béla. Lassabban vedd már a kátyúkat! – mert nem akarom összecsinálni magam legközelebbinél.
– Bocs, nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet! – kért elnézést az idős taxis.

Béla hazaérve megnyomta a csengőgombot és a kapuban várakozott, hogy felesége beengedje. Az asszony viszont oda sem ment a kapuhoz,
csak kidobta a kulcsot a kerítésen. Látszott a viselkedésén, semmi lelkiismeret-furdalása sincsen, sőt még mintha neki állna följebb.
– Teljesen fasza
nyögte ki a taxis, le sem tudok hajolni. Végül azonban szinte bűvészmutatvánnyal összeszedte a kulcscsomót a földről, és beballagott a garázsig. Kivette brifkóját a taxijából, visszacammogott az utcára, és kiköhögte a viteldíjat.
– Na, még csak ez hiányzott! – gondolkodott hangosan.
– Nem kell az apró, hagyjad már! – ellenkezett a taxiskolléga. Látszott rajta a megkönnyebbülés, amikor meglátta az ezreseket, hogy mégsem rezsibe jött ki Dél-Pestre.
Azok után persze, hogy egyes utasok milyen rafkósan kerülik ki a fizetést a fuvar végén, meg is értette Béla, hiszen találkozott már ő is jónéhány, trükkös lepattanóssal.


IV. rész





Összetört ember
Hortobágyi nem is ment be a lakásba, hanem csak leült a garázsban az ablak elé a magas székre. Kinézett a kertre. A fűnyíró ugyanúgy ott árválkodott letekert kábellel az udvar közepén, ahogy tíz órája hagyta. Semmi jobbat nem tudott kitalálni – elhatározta, felhívja Napvirágot és elmeséli, milyen meglepő fordulatot vett sorsa, miután délelőtt befejezték a telefonbeszélgetést.

Napvirág még mindig a rózsadombi üzlet belsőépítészeti munkálataival volt elfoglalva. Az elég rossz térerő ellenére belehallatszott a telefonba, ahogy az asztalos kalapált és hangoskodott.
– Itt nem tudok beszélni, visszahívlak – mondta, és le is tette a telefont. – Nem alkalmas neki gondolta Béla. Igaza is van, mindjárt tíz óra. Miért is zavarom én ilyenkor? Hortobágyi megborzongott a sötét csendben. A gondolatok, mint gyorsított felvételen az áprilisi felhők, úgy rohangáltak a fejében. Anyja jutott eszébe. Nemsokára névnapja lenne. Ki kell mennie a temetőbe, ha majd jobban érzi magát. Nagymamája és kishúga közös síremléke vidéken… Elhatározta, azt is rendbe fogja tenni. Megdőlt rajta a kereszt, megsüllyedt a keret is. Megsimogatta a műanyag urnát a satupadon. – Apám… apám, gondoltad volna ezt még reggel? – megvert, becsukott a két kakastollas gyerek. Engem, akinek semmiféle dolga sem lehetett volna a rendőrséggel. Hirtelen megrándult, a telefon fülsértő hangja megijesztette. Napvirág hívta vissza.
– Na, most kijöttem az üzlet elé, itt van térerő rendesen.
Béla részletesen elmesélte a napközben történt, veréssel és bezárással végződött affért. Napvirág alig akart hinni a fülének, de aztán lehiggadva megbeszélték a másnapi teendőket. Hortobágyi úgy érezte, mintha az asszonyt más dolog is aggasztaná.

Benn a házban senki sem köszönt rá, nem is várta. A gyereket sem érdekelte mi lett vele. Leült csendben a számítógép elé. Megnyitotta a szokásos irodalmi oldalt, és nézte a betűket. Nem értett semmit, nem találta jelentőségét a szavaknak, összekuszálódtak a mondatok. Így ült ott éjfélig. Ekkor elhatározta megpróbál aludni, lefekszik. A fürdőszobában jó ideig eltartott, amíg levetkőzött, ám a kádba nagy igyekezete ellenére sem tudott bemászni. Tartott tőle, hogy elesik, és utána nem lesz ereje felkelni. Megmosdott, fogat mosott, és fel akart menni a lépcsőn a tetőtérbe. Harmadik nekirugaszkodásra sem sikerült. Ekkor megnézte, miként tudna aludni a dolgozószobában.
A kis dolgozóban lévő heverőn, volt mindenféle csetresz, még talán háromnapos uzsonnamaradvány is. A felesége azt használta lomtárnak. Az asszony és a gyerek, ha láttak valamiféle szabad, vízszintes felületet, akkor azt egy nap alatt telepakolták. Gondolt már arra régebben is, hogy az Archimédeszi mondás: "Adjatok egy pontot, ahol megálljak, és a Földet kimozdítom", rájuk valahogy úgy értelmezhető: „Adjatok egy stabil felületet, és mi azt rögtön telepakoljuk lommal”.
Visszament a lépcsőhöz, mert a heverő rendbetétele reménytelen küzdelemnek látszott ilyen állapotban. Így inkább újra a mászást választotta. Négykézláb, felváltva oldalt és hasmánt kúszott egy erős negyedóráig, mire felért. Felesége hallotta az erőlködését, de nem segített neki, ki se nézett a szobából. A lefekvés sem sikerült egyszerűen. Közérzete az ágyban sem lett sokkal jobb. Testsúlya nyomta a bordáit, de a megfordulás olyan fájdalmakat okozott, hogy nem sűrűn próbálkozott. Valószínűleg aludt azért két-három órát rövid részletekben.

Másnap Napvirág elvitte a rendőrségre, ahová délre megidézték tanúnak. Nem volt öröm beszállni a kocsiba utasként sem. Egyre erősebb fájdalmakat érzett a felsőtestében. Bedagadtak a bordaközi porcok, megduzzadtak a sérült izmok, kezdtek jelentősen elszíneződni a vérömlenyek, és égtek a beszorult idegek. A rendőrségen azzal fogadták:
– A tanúmeghallgatás okafogyottá vált – hazamehet.
– Okafogyottá? – dünnyögte. Ezt mondták a mentősök is tegnap: „Majd a kopasz rendőr elsikálja a dolgot.” – Mivel okafogyottá vált a tanúkénti meghallgatásom, szeretnék panaszt tenni bántalmazás, és jogtalan fogva tartás miatt, ha már beszenvedtem magam ilyen állapotban. – felelte visszafogottan Béla.
Az ügyeletes tiszthelyettes felvette a jegyzőkönyvet. Egyáltalán nem csodálkozott, nem volt meglepve a hallottaktól.

Szerdán Napvirág elvitte egy budai rendelőintézetbe, ahol volt álló röntgen, és rendesen, fájdalommentesen megvizsgálták. Bordatörést nem diagnosztizáltak, csak az orrcsont törése volt egyértelműen kivehető. Napvirág segített Bélának mindenben. Háziorvosához is ő fuvarozta. Betegállományba került május 14-ig, tehát majd egy hónapra vették fel összesen. A teljes gyógyulás azonban hat hetet vett igénybe, annak ellenére, hogy Napvirág kenőcsökkel kente, tapaszokkal ragasztotta, és gyakran meggyúrta, masszírozta a hátát.

Béla alighogy fizikailag helyrejött, megkapta az első idézést május 24-re, a Nyomozó Ügyészség Belgrád rakparti épületébe. Éjszakás taxisként régóta állt az épülettel szemben. Onnan dolgozott ugyanis már nyolc éve, mert aránylag jó volt azon a helyen a rádióadás. Ismerős volt a környezet, amikor 10:30-kor megállt a Fővám téri parkolóban. Az épület földszintjén elég sokat kellett várni az ügyészre, de mégis nyugodt volt, mivel végre elmondhatta a történteket. A vizsgáló meglepődött, amikor mesélt neki hobbijáról, az írásról, verselésről, és hogy épp eközben érte az álom, ami a bonyodalmakat elindította. Az ügyész – aki külsőre ügyvédbarátjára emlékeztette – megemlítette, hogy a rendőrök állítása szerint, részeg volt, és trágárul beszélt. Béla elmondta, amíg a két verset írta a garázsban, tényleg megivott két üveg sört. A trágár beszéd viszont nem az ő műfaja. Valószínűleg össze akarják mosni más esetekkel, amikor bűncselekmények, vagy komolyabb balhék helyszínén jártak el térfigyelő szolgálatban. Nem is érti, miért ezt a két ifjonc járőrt küldték ki felesége rafinált, családi problémát sejtető – ám könnyedén kreálhatott – bejelentésére.
Az ügyész megjegyezte: Nem mintha lenne jelentősége annak, hogy otthonában valaki megiszik néhány italt. Ilyenkor sem szabad a rendőrnek az illetőt bántalmazni, személyes szabadságában indokolatlanul korlátozni.

Még közvetlen az eset után, amikor Dr. Kunnak elmesélte hogyan járt, az ügyvéd felajánlotta: időszakosan átnyergel büntetőügyekre, feljár majd Pestre, és képviseli a bíróság előtt.
– Nem győz majd fizetni végül a rendőrség. – bizonygatta.
Béla ellenben úgy gondolta jobb, ha ő képviseli sértettként magát, mert nem bízott barátja "természetfeletti" képességeiben, ráadásul az ilyen hirtelen szakterületváltásokban, átnyergelésben sem hitt.
– Egy ász eldobva. – mondta csak úgy magában – a költő-ügyvédzseni passz. Ekkor mosolyodott el az eset óta először.
Cimborájátől így később sem kapott használható tanácsokat, valahogy mindig másra terelődött a szó.
A második ász (a "tábornok" rokon) szóba sem került az ügyészségi vizsgálat folyamán. Maradt az egyetlen meghúzható nyerőlap: az igazság.

A nyár úgy telt el, hogy néha-néha behívták az ügyészségre pontosítások, kiegészítések jegyzőkönyvbevétele végett. Ilyen alkalmakkor általában találkozott a két rendőrrel, akik méregették, de már korántsem látszottak annyira fenyegetőnek és gúnyosnak.
Hortobágyiné tanúkénti meghallgatásakor szintén felolvasták azt a jogszabályt, miszerint senki sem köteles vallani maga, valamint közeli hozzátartozója ellen. Az asszony viszont ezt olyan sajátosan értelmezte, hogy nem is tett semmiféle vallomást. Ebből a hozzáállásból pottyant váratlanul, akár derült égből a gumibot: Bélát mikulásnapi meglepetésként beidézték az ügyészségre – mint gyanúsítottat, „a hatóság félrevezetésének vétsége” miatt.


V. rész




Paragrafusok böngészése
Hortobágyi Béla szokásos délutáni gyógyteájában megállt a kanál, miközben olvasta az ügyész levelét, aki beidézte, mint gyanúba kevert személyt. Ránézett az aláírásra: Dr. Csete Ferenc. Ő valószínűleg egy új vizsgáló, egy újabb felfogással, döbbent rá. Feleségétől rögtön meg is kérdezte:
– Mit mondtál az ügyészségen, ami miatt így megvádoltak?
– Elegem van az egészből, nem akarok többet bemenni az ügyészségre, és bíróságra sem akarok járkálni. Nem érek én erre rá! – csattant fel az asszony.
– Ezen előbb kellett volna elgondolkodnod, még mielőtt rendőrt hívtál rám! – válaszolta lehangoltan Béla.
– Egyébként nem mondtam semmit, nem is tettem tanúvallomást – felelte szemlátomást idegesen Hortobágyiné.
– Nem volt elég, hogy megverettél a rendőrökkel, még börtönbe is akarsz juttatni? Talán, el kellett volna mondani, hogy mi történt valójában, akkor a rendőrök állítása állna szemben az én bejelentésemmel és a te tanúvallomásoddal. Így azonban, tényleg olyan, mintha ti hárman lennétek ellenem. Mivel te nem tettél vallomást, úgy értelmezhették, hogy a rendőrök állításaival értesz egyet. Ezért vádoltak meg. Beindult a gépezet, aminek a kapcsológombját te nyomtad meg. Halad most már minden a saját útján.
– Nekem azt mondta a nő az ügyészségen, hogyha nem szeretnék, akkor nem kell vallomást tennem.
– Akkor te azt rendesen félreértetted, vagy rosszul fogalmazott az illető, mert csak akkor nem kell vallomást tenned, ha az rám nézve terhelő lehetne. Vagy pedig, ha végleg el akarsz intézni, és azt szeretnéd, hogy – panasztételemből eredően – még a végén én kerüljek itt is alulra. Majd jól bekasztliznak, aztán itt maradsz a nagy házban egyedül a gyerekkel. Eladni nem tudod, a rezsibe pedig belebuksz. Végül állami gondozásba veszik a lányunkat. Szép kilátások – nemde?
– Mégis, mit kellene akkor szerinted csinálnom? – rettent meg Hortobágyiné a felvázolt lehetőségtől.
– Én úgy gondolom, ha nem akarsz még nagyobb rosszat a családnak, akkor írj le mindent ahogy történt, és küldd el a Bátori nevű ügyésznek, aki a rendőrök elleni nyomozást folytatja.

Miután az asszony tanúvallomása levélben beérkezett, Dr. Bátori József beidézte mindkettőjüket az új fejlemények miatt. Az ügyész meglepetten olvasta a másik idézésben, hogy mi is az a „hatóság félrevezetése”.
– Ilyen vétség már nem létezik – mondta. Ez valami félreértés lehet.
– Jó kis félreértés. – kezdett megkönnyebbülni Béla.
– Valószínűleg hivatalos személy elleni erőszakot akart írni a kolléga – jegyezte meg egykedvűen Bátori.
– Egyre szívderítőbb – borult el Hortobágyi tekintete. Ezt miből gondolja?
– Ez következik az anyagból, mivel a rendőrök említenek olyat is, hogy ellenszegülés közben maga fojtogatta az egyiküket.
– Hogy én… fojtogattam? – Igen, ezt vallották, bár szerintem ez életszerűtlen, és nincs is benne a jelentésükben sem. A rendőrségi dokumentációban az szerepel, hogy magát személyazonosság igazolásának megtagadása miatt állították elő, és tartották fogva öt órán keresztül. Béla nem tudott megnyugodni, egyre az járt eszében: csöbörből vödörbe került. Nem semmi ellentámadás. Hatósági személy elleni erőszak. Egyre felemelőbb. Valószínűleg így vágnak vissza a rutinos védőügyvédekkel megtámogatott rendőrök. Az is lehet, hogy ez már egy jól bejáratott formula.

Hortobágyi december 13-án, 12 órára volt beidézve Dr. Csete Ferenc ügyészhez. Az ügyész fiatalabb volt kollégájánál, aki eddig vizsgálta az ügyet. Megkérdezte, hogy akar-e vallomást tenni, szeretne-e az előzőleg vallottakból valamit visszavonni. Béla nem akarta semelyik régebbi kijelentését sem visszavonni.
Kezdődött elölről minden. El kellett mesélni a történteket elejétől a végig. Az új ügyész főleg arra volt kíváncsi, hogyan is alakult az a röpke epizód, amikor az egyik bútorelembe kapaszkodva próbált menekülni fekvő helyzetéből a kopasz rendőr, Labanc Lajos ütései elől. Béla elmondta, ahogy valójában történt:
– Labanc akkor épp dühödten ütött. Kiszabadítottam az egyik kezem, és elkaptam a szekrény colos bútorlapját, megpróbáltam fekvő helyzetből felhúzni magam. Ekkor kiáltott rám Varró törzsőrmester, hogy engedjem el a szekrényt. Valószínűleg mellettem térdelt, és én fölötte nyúltam át. Még arra is emlékszem, hogy elnézést kértem tőle, és visszavettem a kezem. Ezután nyomták rám hátulról a bilincset. Ez idő tájt már szinte semmit sem láttam, mert összerepedezett a rajtam lévő olvasószemüvegem, az izzadság pedig marta a fejleütéseknél többször is megsérült szemem. Az ügyész felolvasta a jegyzőkönyvbe vett vallomást, amit Béla jóváhagyólag aláírt. Megkérdezte, hogy akar-e élni a gyanúsítás elleni panasszal. Hortobágyi nagyon is akart.
Dr. Csete udvariasan megkérte fáradjon kolléganője irodájába, aki elvégzi a szükséges teendőket. A hölgy lefényképezte Bélát több oldalról. Tenyér, valamint ujjlenyomatokat vett tőle. Csak később hallott erre a procedúrára egy műszót: rabosítás – lehervasztó a hangzása. Béla maga alatt volt ennek tudata nélkül is. Alig értette, amikor az ügyész búcsúzóul még hozzátette:
– Majd a Fővárosi Főügyészség dönt a gyanúsítás elleni panasza ügyében.

Élete jelentősen megváltozott ezután. A kezdeti reménység, hogy igazát leli, teljesen szertefoszlott. Morózus, lehangolt, teljesen depresszív lett. Nem tudott aludni, pedig eléggé jó alvó volt régebben. Elkeseredett. Feleségével még annyit sem beszéltek, mint előtte. Amikor megkapta a Főügyészség levelét, amiben elutasították panaszát, és megalapozottnak találták a gyanúsítást, teljesen kiborult. Eszébe jutott, hogy a felesége az események utáni nap mit mondott, amikor kérdőre vonta:
– Mik azok a sérülések a bejárati ajtó kitekintő ablakán? (Vagyis, hogy a régi, felsliccelt ablakkilincs tengelyt láthatóan valaki babrálta kívülről.) Vádlón mondta az asszony szemébe:
– Azt valaki utólag tekerte el csavarhúzóval kívülről, miután – benyúlva – ráfordította a kulcsot. Felesége flegmatikusan csak annyit mondott:
– Semmit sem tudsz bizonyítani, mi hárman vagyunk.
– Szóval így állok – gondolta át Béla: egyedül, fél lábbal a börtönben, és néhány nap múlva karácsony.






VI. rész



Házasság felbontása, válás


A karácsony és a Szilveszter megtört, elkeseredett hangulatban telt el. Béla nem kapott senkitől biztatást. Úgy érezte, még Napvirág támogatása is kezd lanyhulni. Addigi kedvenc irodalmi oldalán – őszinte kritikái miatt – támadások érték, s ezért másik portálon, egy idegen felületen publikált. Rosszul kezdődött az új év.

Ebben az időszakban – hangulatának megfelelő – melankolikus visszaemlékezések, borús hangvételű lírai művek, elégiák és visszafogott társadalomkritikát hordozó alkotások születtek, amelyekben erőtlenül nyilvánult meg a mindennapi tehetetlenség.

Néhány nappal azután, hogy Hortobágyiné megtette vallomását az ügyészségen, amiben leírta, hogy a férjét bilincselés előtt ököllel, majd utána könyökkel többször megütötték a rendőrök, valamint hogy összetört szemüvege összevagdosta az orrnyergét, és erősen folyt a vér az orrából amikor elvitték, munkahelye előtt megrongálták az aprócska Daewoo autóját. Egy éles tárggyal szinte minden karosszériaelemét, kifejezetten nagy értékű károkozás céljából, csúnyán összekaristolták. Béla feltételezte, hogy az ügyészségről a rendőrség felé kiszivárogtatott információ állhat a háttérben.
Azt azonban nem tudta elképzelni, hogy a két gyanúsított rendőr süllyedt ilyen aljas, utcai gengszter szintre.

Március elejéig tartott a megvádolt, fenyegetett állapot. Béla már teljesen a mélypontra érkezett. Úgy érezte a Mariana-árok mélyén fekszik, és testét tizenegy kilométernyi vízoszlop nyomja. Ám ekkor, teljesen váratlanul kapott egy ügyészi értesítést arról, hogy az ellene indult eljárást megszüntették. Az indoklásban az eljáró ügyész – Dr. Csete Ferenc – hangsúlyozta: A rendőr gyanúsítottak védekezésként találhatták ki az egyiküket ért támadást, ami a felvázolt szituációban nem volt életszerű, és nem is szerepelt az intézkedés utáni jelentésükben. Bélának teljesen lényegtelen volt az indoklás részletezése, hasonlóan ahhoz, amikor a szomjazó sem kérdezi, hogy honnan a víz, csak issza... issza... issza.
Még ugyanebben a hónapban megkapta a vezető-helyettes ügyész levelét, amelyben leírta: "A Btk. 226. §-ába ütköző hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétsége és a Btk. 228. §-ának (1) bekezdésébe ütköző jogellenes fogvatartás bűntette miatt" a Fővárosi Bíróságon a két gyanúsított rendőr – Labanc Lajos őrmester és Varró Tamás törzsőrmester – ellen vádat emeltek.
Hortobágyi Béla nem emlékezett még márciusra, ami ilyen szabadságérzetet hozott volna számára, ami ennyi reménykedéssel töltötte volna el. Talán hasonlót érezhettek a márciusi ifjak, és a börtönből szabadított Táncsics 1848. március 15-én.

Egy hónapig tartott a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közérzete. Újból volt kedve élni, dolgozni. Ekkor azonban – az események évfordulóján – olyan váratlan dolog történt, ami újra kizökkentette nyugalmából és felzaklatta mindennapjait.
Április végére újabb bírósági idézést kapott. Ám ez most "egyszerű", polgári ügy volt: válóper. Felesége elfelejtette bejelenteni, miközben a taxis legnagyobb bajban volt decemberben, ő még a válóperes keresetet is beadta. Ez olyan dolog – ugyebár –, ami nem tartozik a másik félre.
A mentőápoló egy évvel azelőtti mondata jutott az eszébe: „Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.”

Hortobágyiné egy szőrös állú, férfigyűlölő ügyvéd"nővel" érkezett az első tárgyalásra. Nem is tudtak megegyezni, zöld ágra vergődni semmiben.
Felesége felesleges csúsztatásokba bocsátkozott a bírónő előtt. Azt is hangoztatta, hogy Bélával szemben eljárás folyik hivatalos személy elleni erőszakért. Hortobágyinak meg kellett mutatni idézését az ősz eleji tárgyalásra, amiben ő tanúként, a rendőrök pedig egyértelműen vádlottként voltak megnevezve.
Hortobágyiné az ügyvéd segítségével, magának szerette volna a ház felét, és a gyermekelhelyezést. Béla viszont nem is akart válni, mert tudta, minden pénze a házukban van. Neki sosem volt külön bankszámlája, mint az asszonynak. Amit keresett, azt mindig betette a családi kasszába. Szüleitől örökölt pénzét is beleölte a pár éve megépült felső szintbe. A válással így csak a felesége nyerhetett. Pláne, ha minden úgy alakul, ahogy azt az asszony eltervezte.
Valamikor közösen vették az ingatlant, ám Hortobágyi utólag ráköltötte a teljes örökségét, nagyjából nyolc millió forintot, ami 2008-as áron már a duplája lenne. Úgy tűnt, hogy szépen kitanulta neje a férjpumpolást elvált asszony barátnőitől. Noha Hortobágyinénak nem adódtak akkora lehetőségei, de ha már kiokították, akkor miért ne használja fel?

Az utolsó év megpróbáltatásai nem tettek jót az egészségének, így a munkája is rosszabbul ment. Amikor Béla meglátta, hogy a második tárgyalásra egy új ügyvéddel érkezett neje, egyszerűen felháborodott:
– Hihetetlen, hogy mennyi kidobni való pénze van ügyvédekre, velem pedig ötszáz forintokért is cirkuszol!
Az asszony valamiért nagyon sietett, érezhetően kapkodott. Röviddel a tárgyalás kezdete után ügyvédestől hajlandóságot mutatott a megegyezésre az ingatlan ötven százaléka alatt is. Az ingóságok java azonban szétköltözés után az övé marad, azt előre írásba foglaltatta. Talán rosszul sikerült az időzítés. Nem erre a felívelő ágra számított az asszony. Valószínűleg az lehetett a forgatókönyv, hogy Béla még nyár elején gyanúsított lesz, és agyilag, akaratilag jócskán leamortizált.

A önkényeskedő rendőrök első, bírósági tárgyalását szeptember 12-re tűzték ki. Hortobágyi 10:30-ra volt idézve. Jóval korábban érkezett meg a budai Fő utcába, mivel a taxiját biztos helyre akarta helyezni, nehogy abban is kárt tegyenek, mint előzőleg a felesége kis autójában. Bekéredzkedett a benzinkúton a kirakat elé, hogy biztosan szem előtt legyen a kutasoknak. Felspannoltan várakozott tíz órától a folyosón, de csak ebéd után engedték be. Addig nem is tartottak szünetet. Nem hallhatta, benn mi folyik, és ez rossz érzéssel töltötte el. Amikor bejutott végre, akkor felolvasták a két gyanúsított addigi vallomását, ami szégyen volt a rendőrökre nézve. Annyi igazságot tartalmazott csupán, hogy odaküldte őket valamelyik elöljárójuk. A feladatok rendőrségi elosztásának rendszere elég kacifántosnak tűnt. Konkrétan megállapítani, hogy a két járőr kikkel is állt kapcsolatban, és mire utasították őket, nem volt követhető. Nagyjából az derült ki, hogy kezdő volt az ÜTI, nem a gyakorlottak közül való, hanem egy beugró nyomozóhadnagy. Ezért cincoghattak az egerek és ezért volt szinte káosz a hivatali ügymenetben.
Azt, hogy miként is kerültek kertes házba a Havanna telepi térfigyelők, egyáltalán nem értette meg Béla. A rendőrök arra próbáltak hivatkozni, hogy ők mindent kiadott parancsra tettek. Ám amikor a parancsok osztogatóit firtatta a bíróság, akkor megindult a láncreakciószerű egymásra mutogatás, senki sem emlékezett semmire, csak amolyan visszafejtésszerűen ment a következtetés, hogy elvileg kinek is lett volna a feladata a vezénylés.Érdekes módon az ügyészségnek és a bíróságnak sem jutott eszébe a rögzített telefonbeszélgetések meghallgatása, pedig a Labanc őrmester többször is tárgyalt valakivel/valakikkel, miközben úgy sétálgatott fel-alá Hortobágyiék házában, akár egy tanyagazda. A rögzített hanganyag segíthetett volna a felelősség konkrét elbírálásában, megvilágíthatta volna, hogy Labanc miként adta le a helyzetjelentést.
Béla el is mondta a bírónak: az ő egyszerű taxiscégénél, ha vitás ügy adódik, akkor egyből visszajátsszák a rögzített, telefon- vagy rádióbeszélgetéseket.
Úgy vélte felháborító, hogy az indokolatlan testi kényszerítéssel, bántalmazással és jogellenes fogva tartással végződő rendőri intézkedés után, csak elkent ténytologatás, valamint zavaros egymásra mutogatás folyik felelősségi kérdésekben. Bezzeg a sértett becsmérlését illetően teljes a rendőrök közötti egyetértés és mintaszerű az egy húron pendülés.

Bélának feltűnt (ami a bíróságnak nem szúrt szemet), hogy a két gyanúsított, és a megidézett rendőrtanúk mindannyian – szemlátomást összebeszélve – folyton két dolgot hangoztatnak: Az első szerint a sértett alkoholos befolyásoltsága nagy fokú volt. A második szerint trágár módon beszélt. Bélát trágárul hallotta beszélni még az a rendőrnő is, akivel eleve nem is találkozhatott. Őt ugyanis a tárgyaláson látta először, pedig neki lett volna előírt feladata, hogy kikérdezze, van-e panasza az előállítottnak az intézkedés ellen, és – ha indokolt – ő helyezhette volna rács mögé. Ez a rendőrnő azt is állította: Béla még imbolygott is, holott ilyen végletet senki sem említett, csak az eset óta előléptetett rendőrzászlósnő. Ez, annak alapján, hogy nem is találkoztak – mivel Labanc, és Varró rendőrök intéztek mindent, hiszen ők voltak a „generálkivitelezésben” érdekelt seriffek – a terv túlteljesítésének tűnt. A zászlósnőnek már a bevezetője is mindent elárult:
– Én kikérdeztem – bár erre és rám úgysem fog emlékezni a sértett –, hogy van-e panasza az intézkedéssel, és az előállítással kapcsolatban, de az úr azt felelte: nincs. Ugyanez a zászlósnő szintén hamisan válaszolt a bíró kérdésére, amikor azt firtatta:
– Mért kellett egyáltalán bevinni a fogdába a sértettet, amikor minden irata a házban és a garázsban volt? Mit vártak ettől az intézkedéstől?
– A járőrök kinn a terepen nem tudják megállapítani, hogy valóban azzal az emberrel állnak-e szemben, akinek gondolják, mert nincsen fényképes igazolvány a kezükben. Bentről, telefonon én sem tudom ezt nekik elmondani, és képet küldeni sem tudok a mobiljukra – hangzott a válasz.
– Mivel lett jobb a helyzet, hogy bevitték a sértettet?
– Azonnal kikerestem a számítógépes nyilvántartásból Hortobágyi Béla adatait, és összehasonlítottuk őt a fényképével. – válaszolta a hamisan tanúzó rendőrzászlósnő.

A második mentő személyzete említette, hogy Béla valószínűleg italos állapotban volt. Amikor lehetősége adódott, Hortobágyi egyből rákérdezett:
– Ezt miből állapította meg? – mármint, hogy italos lehettem.
– Eleve így kaptuk az értesítést a rendőröktől. – felelte a mentős.
– Uram, látta rajtam valamilyen jelét az alkoholos befolyásoltságnak?
– Nem – válaszolta a mentőápoló.

A védelem legtöbb tanújának megnyilvánulásából az érződött, hogy egy lejárató, becsületsértő taktikát választottak a rendőrök. Az igazságot, a szakszerűtlen, hanyag munkavégzést, az önbíráskodást, és a hatalommal való visszaélést viszont igyekeztek elkendőzni. Béla többször meg is kérte a bíróságot, hogy a megalázó, folyosói pletyka szintű valótlanságoknak próbáljanak gátat vetni.
– Egyáltalán, hogy lehetséges az – tette fel a kérdést Hortobágyi –, hogy olyanok is szót kaphattak tanúként a gyanúsítottak oldalán, akik nem is találkoztak velem, rólam semmilyen érdemi információval nem rendelkeztek, viszont dehonesztáló monológjukkal, "úgy hallottam"-féle híresztelésükkel folyamatosan ellenem akarják hangolni a bíróságot? Ezzel ellentétben az általam megnevezett fontos tanúk közül a háziorvosom az ügyészségi szakaszban sem jelent meg az idézések ellenére, és gondolom, ez így fog a továbbiakban is történni. A bíróság sem tud érvényt szerezni a törvénynek?
A másik tanút – a kórházból hazaszállító taxist – pedig egyáltalán meg sem keresték.

A két gyanúsított rendőr a hallottak ellenére nagyon biztosnak látszott a dolgában, főleg miután a bíró feltette a kérdést.
– Igaz-e, hogy rendőrtábornok az unokatestvére?
– Nem tábornok, válaszolt Béla, de magunk között úgy hívjuk mindkettőt.
– Mindkettőt? – hökkent meg a bíró.
– Egyébként csak ezredesek szegények – mondta pironkodva Béla.
– Ezredesek szegények… – ismételte a bíró.
A védőügyvéd még egyszer körbe akarta rágni ezt a csontot.
– Milyen tanáccsal látta el az unokatestvére? Beszéltek az ügyről?
– Véleményem szerint ez nem tartozik a tárgyhoz – válaszolta Hortobágyi.
A bíró kissé lehajtotta a fejét, és szinte magának mondta:
– A tanúnak válaszolni kell minden kérdésre az igazat, a legjobb tudása szerint.
– Rendben felelek – kezdett bele Béla.
– Visszavonom a kérdést – szólt közbe gyorsan az ügyvéd.

A tárgyalás alatt a rendőrök már annyira biztosak voltak védőjük által sugallt sikerben, hogy a bíró által feltett következő kérdésnél Varró törzsőrmester vihorászni kezdett, forgolódott, összevissza billegett és erős taglejtésekkel mutogatott. A bíró, aki amúgy is morcosan hallgatta a rendőr teketóriázó, semmitmondó válaszát, és látva a megnyilvánuló nagy fokú dilettantizmust, ráförmedt:
– Álljon már legalább rendesen törzsőrmester, maga még rendőr úgy tudom, és most a bíróság előtt van gyanúsítottként! – Viselkedjék ehhez méltóan!
Varró megszeppent valamicskét, de a kevéssel később tartott szünetben már újra fordított képet mutatott a helyzet. Hortobágyi magába zuhanva ült egyedül a tárgyalóterem-ajtó melletti padon, a két vádlott viszont ismerősökkel nevetgélt és diskurált a visszhangzó, tágas előtérben. A kopasz rendőr a szünet végéig – fülén az MMS üzenet fogadására képes mobillal – valakivel nagy hangon értekezett, és akár egy fontos menedzser (vagy inkább tanyagazda?), kemény léptekkel járt-kelt a bírósági folyosón.


VII. rész

Beadvány írás
Az első tárgyalási napon meghallgatták Hortobágyinét is. Ő elmondta, hogy Varró rendőrnek a konyhában lediktálta ex férje személyi adatait. Részlegesen visszaemlékezett arra a látványra is, amikor a rendőr után ment a nappaliba. A kopasz, Labanc őrmester épp akkor rántotta hanyatt székestől Bélát. Említett a bíróságnak néhány ütést, de ezeket inkább a sértett megtörésének minősítette.

Azt, viszont, hogy volt férje az esemény után milyen elesett állapotba került, és milyen nehezen gyógyult, hitelesen írta le. Részletesen sorolta fel Hortobágyi testén láthatóvá vált elszíneződött ütésnyomokat, amelyek – érdekes módon – már jóval emlékezetesebbek voltak számára, mint az intézkedés során rámért ütlegek.
A bírónak arra a kérdésére, hogy „miért fordult a rendőrséghez, miért tett bejelentést? – amikor láthatta az ablakon keresztül, hogy a sértett elaludt a számítógép előtt”, így válaszolt:
– Szerettem volna, ha jegyzőkönyvet vesznek fel a kiérkező rendőrök arról, hogy nem tudok bemenni a házba, de ez végül nem történt meg.
– Miért kellett önnek az a jegyzőkönyv? – kérdezte a bíró.
– Úgy gondoltam, hogy jól fog jönni a válóperi tárgyalásunkon egy ilyen tanúsítvány.
– Mit gondolt, milyen előnnyel járhat egy válóper során a bíróságon, ha van írásos feljegyzése arról, a férje elaludt a számítógépnél, miközben bezárta az ajtót, és bennmaradt a kulcs az ajtózárban?
– Akkor úgy véltem, hogy ez számított volna. Később már megbántam, amiért a rendőrséghez fordultam. Ezt az ügyészségi beadványomban is leírtam, amikor tanúvallomásomat megtettem.

A következő tanú, Napvirág is beszámolt Béla sérüléseiről. Leírta szerzőtársa arcát, ahogy az esemény utáni napon látta:
– A szeme körül bevérzések, véraláfutások, ún. monoklik díszelegtek. Orra csíkokban sérült a szemüvegtől, a homlokán hámsérülés látszott. Csuklója – a bilincselés durvaságát jelezve – körben sebes, vágott volt.
A törzsén elől 5-6 erősebben elszíneződött, duzzadt ütésnyomot láttam, és a szíve fölött éktelenkedett egy nagyon sötét, szinte fekete tónusú vérömleny.
A hátán, a lapocka környékén tapintottam egy nagy méretű duzzanatot, és még 6-7 ettől kisebb ütésnyomot. Ezeket rendszeresen próbáltam gyógykrémes masszírozással eloszlatni.
Én hordtam orvoshoz Hortobágyi Bélát, aki az autómba is csak nagy nehezen tudott beülni. Ahányszor kisebb kátyúba hajtottam, annyiszor, eltorzult arccal feljajdult. Hat hét után kezdett úgy mozogni, mint ahogy azt előtte láttam, amilyennek megismertem.

A bíróság csak egyetlen rendőrtanút látott érdektelennek. Azt a nyugállományú főtörzszászlóst – a térfigyelők akkori irányítóját –, aki megemlítette: "a vádlottak vissza sem mentek aznap a szolgálati helyükre, arra hivatkozva, hogy bonyolult az ügy, benn maradtak a kapitányságon". A nyugdíjas rendőr feladata annyi volt, hogy átolvassa és továbbítsa két beosztottja jelentését az ügyeletes tisztnek.

A többi rendőrtanú érdekeltsége úgy nyilvánult meg, hogyha tényállításaikkal ellentétesen tanúskodnak, akkor magukra tesznek terhelő vallomást. Magyarán: beismerik saját felelősségüket az intézkedés szabálytalanságát tekintve, és a fogva tartás törvénytelenségében is részt vállal némelyikük.
A bíróság érdekelt tanúnak minősítette a mentőszolgálat elsőként kiérkezett ápolóját is, aki azóta doktornővé érett.

A vád képviselője – egy fiatal ügyésznő – nem sokat szólt az elhangzottakhoz, szinte eltűnt a pulpitus mögött, észrevétlenül süppedt gondolatai közé. Egyszer kérdezett a sértettől, ám akkor is szinte támadóan:
– Hogyan védekezett az önt ért ütések ellen?
– Megfeszítettem izmaimat és jajveszékeltem – válaszolta Béla.

A második tárgyalást a bíró azzal az ügyészi javaslattal zárta, hogy a zászlósnő által megemlített nyilvántartófüzet adatait bekérik a bíróságra és megvizsgálják, a sértett előállítása után ki, és milyen adattárból kérdezett le információkat

Béla a tárgyalások közötti időszakban az ügyet elemezve érezte, a vádlottak módszeresen ki akarnak bújni a felelősségre vonás alól (az orvosi látleletek és a tanúvallomások ellenére folyamatosan tagadtak), ezért írt a egy beadványt, amiben felhívta a bíró figyelmét – tizenhárom pontba foglalva – a nem elhanyagolható konkrétumokra:


Tisztelt Bíró Úr!


Néhány, a bírósági eljárás során felmerült gondolatomra szeretném felhívni a figyelmét:

1., Az eddigi tárgyaláson nem lett – számomra – világosan, egyértelműen kimondva, megállapítva, hogy a két gyanúsított rendőr – tiltakozásom ellenére – otthonomba történt behatolása, benntartózkodása, ottani viselkedése, intézkedése törvénysértő volt.
Tudomásom szerint ugyanis a rendőrségről szóló törvény kimondja:
A rendőr magánlakásba – általában - csak bebocsátással, vagy erre vonatkozó hatósági határozat birtokában léphet be.
Ez alól kivételek – többek között – az alábbi esetek (azaz ilyen esetekben nem szükséges bebocsátás vagy hatósági határozat):
– Segélyhívás esetén, vagy öngyilkosság megakadályozása céljából.
– Bűncselekmény elkövetésének megakadályozása, megszakítása vagy a bűncselekmény elkövetőjének, vagy gyanúsítottjának elfogása és előállítása céljából.
– Végrehajtási eljárás lefolytatása céljából, ha az abban való közreműködés – jogszabály alapján – a rendőrség számára kötelező.
– Az elővezetés végrehajtása érdekében.
– A szabálysértést felszólítás ellenére folytató személy előállítása céljából.
– Ha az előállítás a törvényben meghatározott egyéb okból szükséges.
Mivel a szóban forgó esetben egyetlen ok, indok sem állt fenn, a rendőrök behatolása, és benntartózkodása tulajdonomba – a felszólításom ellenére – jogellenes volt.
A törvény ilyenkor az intézkedés miatti ellenszegülést is engedélyezi.
A rendőröknek – az ingatlan udvaráról is – a legrövidebb időn belül távozniuk kellett volna, amikor látták, hogy a felébredő tulajdonos beengedte a feleségét.

Mivel – jól láthatóan – szabálysértés sem történt, mindenféle további intézkedés szükségtelen és jogtalan volt.
Ezt igazolja az is, hogy a rendőrségen semmiféle eljárás nem indult.
Miután tévesen mérték fel törvény adta lehetőségeiket, és magánlakásban jogtalanul tartózkodva igazoltattak, megkérhették volna a volt feleségem az irataim előszerzésére a garázsból, ameddig engem presszió alatt tartottak.
Azután pedig, hogy ezt az egyszerű lehetőséget sem ismerték fel, az előállítás helyett – szabályos körülmények között – kötelességük lett volna a garázshoz vezetni, mivel tudták az irataim helyét.
Azaz, ha az igazoltatás, a személyazonosság megállapítása a rendőrségre előállítás nélkül – más, kevésbé korlátozó módon is eredményes lehet, a rendőr köteles azt a megoldást választani.
A jogtalan intézkedés során, a gyanúsítottak elkövettek egy újabb hibát azzal, hogy személyi okmányaim közelségéből – tiltakozásom ellenére – elszállítottak a távolabbi fogdába.

2., Mivel a rendőrök tulajdonomban tartózkodása jogellenes volt, így az ott végrehajtott felesleges, erőfitogtató igazoltatási procedúra is törvényt sértett. Amennyiben viszont (tévesen) az igazoltatás közterületi szabályait vették figyelembe: annak is kifogástalanul eleget tettünk, mivel a volt nejem bediktálta személyi adataimat, amit a másodrendű vádlott lejegyzett.
Személyi adatok hitelt érdemlő igazolásnak minősül:
– A rendőr által ismert, vagy más jelen lévő, ismert kilétű személy (azaz olyan személy,
aki pl. személyi igazolvánnyal tudja magát igazolni) közlése az igazoltatott személyazonossága vonatkozásában.

3., Ezek után, a megtörtént rendőri intézkedés, a használt hang és modor érthetetlen túlkapásnak; a szakszerűtlen kényszerítés, bántalmazás durvaságnak, még közterületen is súlyosan aránytalannak minősülne, nemhogy egy békés, adózó polgár otthonában.
"A rendőrnek meg kell tartania az arányosság követelményét."
Ez egyfelől azt jelenti, hogy az adott intézkedés összességében (az intézkedés során alkalmazott kényszerítő eszközökkel együttesen értékelve) nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan aránytalan az intézkedés elérni kívánt céljához képest.

4., Felmerül a kérdés: a tárgyalás folyamán nyilvánosságra került rendőrségi kaotikus állapotokat elemezve, egyáltalán tudta-e valaki a hivatali szereplők közül, hogy mit is csinál?
Vagy csak a folyosói pletyka, félreértések, nemtörődömség, hiányos tudás, rossz munkavégzés, esetleg önbíráskodás áldozata lettem, ami több mint négyhetes fájdalmakat, munkakiesést, valamint erkölcsi és anyagi veszteséget okozott.
Az XXX. /2007 ideigl. számú, 9-én 12:00 órára keltezett rendőrségi idézésen tanúként szerepelek. Ezt a meghallgatást – végül is – „okafogyottság” miatt nem tartották meg. Az idézést Kobozi György r. őrmester írta alá ÜTI minőségében.
Felvetődik ismét a kérdés: ki is volt akkor ténylegesen aznap az ÜTI?

5., Kérem a tisztelt bíróságot, mivel anyagi helyzetem, munkabírásom az eseményeket követően annyira megromlott, hogy máig is adó és TB. tartozásaim vannak, késedelmi pótlékokat fizetek, tegye lehetővé sértett jogaim érvényesítésére pártfogó ügyvéd kirendelését a következő tárgyalásra, mivel érzésem szerint a gyanúsítottak módszeresen igyekeznek kibújni a felelősségre vonás alól (az említett ügyvéd-költő barátom sajnos nem foglalkozik büntetőügyekkel).

6., Magánindítványként kérem – az elszenvedett bántalmazásért – az elkövető/elkövetők büntetőjogi felelősségre vonását.
Erkölcsi, és anyagi károm megtérítését.

7., Írásban is kérem a T. Bíróságot, hogy a rendőrök hangulatkelő megnyilvánulásait, folyosói pletykákat, rossz híremet keltő mendemondákat, iszákos ember látszatát keltő beállításomat; becsületsértő kijelentéseket pl.:
– veri a családját,
– részeg volt,
– trágár szavakat használt,
– garázda magatartást folytatott (lakásában, a számítógép előtt aludva* [saját megjegyzésem]) –,
szorítsa vissza, mert ezek hamis vádak, csakis a bíróság előtti lejáratásomat célozzák!
A rendőrhadnagy elmondása sem helytálló: "a feleség egy kisgyerekkel tett bejelentést a rendőrségen".
(A lányom nem kisgyerek, fejlett nagylány, nyolcadikos volt az esemény időpontjában, és nem is lehetett a feleségemmel együtt a rendőrségen, mert az iskolában tartózkodott.)

8., A védelem részéről engem – mint tanút – ért, szinte felelősségre vonó kérdéseket is sérelmesnek vélem.
Rokonaim rendfokozatának kikérdezése, és egy másik tanúra vonatkozó egészségügyi állapot jellemzése sem tartozik – véleményem szerint – a gyanúsított rendőrök törvénysértését tanúsító ügymenetbe.
(Egy ilyen súlyos bántalmazási trauma után, még az sem róható fel a sértettnek, ha azt találja mondani, hogy az állampolgári jogok biztosához fordul panaszával.)

9., Kérem a Tisztelt Bíróságot, hogy a – szerintem – lényegtelen kérdéseket, pl.:
– melyik bejáraton közelítettük meg fogdát?
– hányan voltak a cellában, mikor az első mentő személyzete érkezett? (amit még a mentőtiszt sem tudott)
– mikor a szekrényhez kapaszkodtam mennyire volt eltörve a szemüvegem?
hagyja figyelmen kívül.
Az ilyen súlyos és kiábrándító, saját otthonában elszenvedett bántalmazás okozta trauma után az ember elsősorban a sérelmekre emlékezik. Főleg a bántások, és nem annyira a mellékes körülmények vésődnek élesen a memóriába.
Ha mégis szükségesnek tartja a T. Bíróság az ilyen jellegű kérdéseket, akkor ez legyen a gyanúsítottakra is egyenlően kiterjesztve.
Tegye fel kérdésként a gyanúsítottaknak pl. a következőket:
– Hány szekrény volt a szobában, ahol a jogszerűtlen bilincselés, és a bántalmazás zajlott?
– Milyen típusú, kinézetű az ajtózár, amiben állítólag ráfordítva benne maradt a kulcs?
– Milyen mintázatú a rács az ablakon, ahol kopogtak?

10., Ha belenéz a Tisztelt Bíróság a válóperi anyagunkba, akkor láthatja: a családi házunkra én építettem örökségemből egy új szintet. Új tetővel és új vakolattal, színezéssel láttam el az épület.
A feleségemet ez az új – kizárólagos örökségből épült – tulajdoni rész nem illette volna meg, de egy ilyen súlyos bántalmazás és dehonesztáló eljárás után – folyamatos nyomást gyakorolva rám – beleegyeztem az 57– 43 %-os ingatlanelosztásba. Normál körülmények között az ingatlan min. 65%-a illetett volna engem.
Feleségemnek tehát a válás során anyagi haszna is származott a kreált, jogtalan és az életemet teljesen felbolygató rendőrségi ügyből.
A válóper alatt ráadásul a feleségem azt is állította, hogy ellenem folyik bírósági eljárás, nem pedig Labanc Lajos r. őrmester és társa ellen. Kénytelen voltam ennek az ellenkezőjét a Fővárosi Bíróság idézésével cáfolni.

11., Megjegyezni kívánom még, hogy az elsőrendű vádlott – Labanc Lajos – beszélt feleségemmel, amíg én a Péterfy Sándor utcai Kórházban voltam. E találkozás egyik eredményének tulajdonítom be feleségem kijelentését, amikor másnap azt mondta: „semmit sem tudsz bizonyítani, mi hárman vagyunk”.
Később, amikor volt feleségem az ügyészségen mégis megtette vallomását, utána röviddel ismeretlen tettes megrongálta az autóját munkahelye előtt, – kb. 150.000.- Ft kárt téve összekarcolta a fényezését. A súlyos anyagi teherrel járó káresemény ellenére volt nejem nem tett a rendőrségen feljelentést.

12., A kórházból hazaszállító taxis tanúkénti meghallgatását is kértem, de az ügyészségnek nem sikerült beidézése, mivel elírták a nevét.
Most újra leírom: Szántai Frigyes, 6 X 6 taxi, urh xxx-es gépkocsivezetője, aki szintén tanúsítani tudja az esemény utáni állapotomat: mozgásom korlátoltságát és az arcomon látható sérüléseim.

13., A tisztelt Bíró Úr feltette a kérdést volt feleségemnek a tárgyaláson: "mit gondol, milyen előnnyel járhatott volna a válóper során a bíróságon, ha van egy írásos feljegyzése, hogy a férje elaludt a számítógépnél, és bennmaradt a kulcs a bezárt ajtóban?".
Nos, ez tényleg nem jelentett volna bírósági előnyt (bár nem is készült soha ilyen feljegyzés).
Ám a rendőrökre úgy látszik, más törvények vonatkoznak, mint a bíróságokra. A rendőrök hiába látták, hogy semmilyen szabálysértés, bűncselekmény nem történt – csak egyszerűen elaludtam olyankor, amikor feleségemnek nem is kellett volna otthon tartózkodnia, mivel munkaidőben volt (semmiképp sem lehetett tehát az ajtó állítólagos bezárása célzatos), mégis behatoltak a házba, és kioktató, modortalan viselkedésükkel, jogtalan benntartózkodásukkal aránytalanul nagy nyomást gyakoroltak rám. Feleslegesen – törvényt, jogot sértve – nagy erőt alkalmaztak, ami végül bántalmazásomat, sérüléseimet, valamint személyes szabadságom korlátozását és jogtalan fogva tartásomat eredményezte.

Összegzésül:


– A gyanúsított rendőrök jogellenesen tartózkodtak – felszólításom ellenére – a magántulajdonomban.
– Rosszul mérték fel törvény adta lehetőségeiket, és rosszul informálták a helyzetről a rendőrségen tartózkodó feletteseiket.
– Nem vették figyelembe feleségem – személyazonosságom – hitelt érdemlő igazolását.
– Az előállítással fenyegetődzés előtt, kihagyták az iratok garázsból történő előszerzésének lehetőségét, akár feleségem, akár általam.
– Megakadályoztak – rendőrségre telefonálás közben –, hogy a kapitánysággal felvegyem a kapcsolatot.
– Szakszerűtlenül alkalmaztak kényszerítő intézkedést, úgymond „ütve-verve” bilincseltek – nem a tanult fogásokkal –, ezzel rettegést váltottak ki belőlem otthonomban, valamint több hétig gyógyuló zúzódásokat és fájdalmakat okoztak.
– Fogva tartásomról nem készült jegyzőkönyv, nem közölték mivel gyanúsítanak.
– A fogdában több órán keresztül – embertelenül – figyelmen kívül hagyták egyre erősödő fájdalmaim miatti jajongásom és segélykérésem.
– A mentő megérkezése után is hosszasan várakoztattak, és a mentőt is feltartották.
– A másnapi, tanúkénti meghallgatásomat a rendőrségen – az idézés ellenére – egyszerűen „okafogyottnak” aposztrofálták.

Megköszönve észrevételeim, kiegészítéseim figyelembevételét. 

 
Tisztelettel üdvözlöm:

Hortobágyi Béla



Béla leírta a Magyar Helsinki Bizottságnak is az őt ért atrocitást. Kérte a szervezet jogi segítségét.
Összeszedte minden lehetőségét és maradék lelkierejét, hogy valamivel optimistábban nézzen az utolsó, a mindent eldöntő tárgyalás elébe. 
 
 

VIII. rész

 
 
Budapest, Fő utca - Katonai Bíróság
Már a második karácsony múlt el, amióta elhúzódott Hortobágyi egyszerűnek látszó rendőrségi panaszügye. Ünnepi hangulata semmivel nem volt jobb, mint az előző évben. Feszülten, kedvetlenül és magányosan telt az év vége. Az újév sem hozott érdemi változást, ugyanúgy éltek egymás mellett ex nejével – szótlanul, vagy mérgelődve, mint a válás előtti utolsó években.
Lina, a lánya – a már másodikos gimnazista nagylány – kezdte felvenni az anyja szokásait, és előszeretettel kellemetlenkedett vele.
Legtöbbször az internethasználaton akaszkodtak össze. Alighogy Béla odaült a gép elé, az anyja egyből felpiszkálta, tüzelte a gyereket: „zavard csak apád onnan, miénk a számítógép is!”. Gyakran előfordult, hogy a volt társ azért küldte rá lányukat, hogy kunyeráljon mindenféle extra kiadásra, utazásokra, haszontalan divatcuccokra, holott Bélának volt elég baja a napi megélhetéssel is.
Hat hétig tartó felgyógyulása után – alig két hónapra –, megfájdult valami idegféle a hátában, amitől a jobb keze és a válla végig hasogatott. Később, mintha ez az idegfájdalom beköltözött volna a koponyájába. Szinte elviselhetetlenül kínozta az év végéig.
Tavasszal fellélegzett, úgy érezte, megmenekült. Panaszai, ahogy jöttek, egy csapásra elmúltak. Ám az ötvenegyedik születésnapja után, rátört egy újabb kínszenvedés: lemerevedett a karja és rendszeresen begörcsöltek hátizmai. Teljesen féloldalas lett, a jobb válla fájdalmasan összehúzódott.

Hortobágyinak a gyerektartás fizetése mellett, saját ellátását, és a ház fenntartását is finanszírozni kellett. Elmaradt adó és járuléktartozásai – a hátráltató tényezők miatt – viszont egyre emelkedtek. Szeme előtt lebegett a végleges, teljes csőd látomása.

Szinte feleslegesen hirdette a házukat a beköszöntött recessziós időszakban. Komoly, vételi szándékot mutató kuncsaftot az ingatlanközvetítők sem tudtak felmutatni, sőt később már kíváncsiskodó is egyre ritkábban akadt.
Nyögte tovább a summás rezsit. Viselte az alattomos – egyre gyötrelmesebb –, mozgásában is korlátozó betegséget. Hiába ment másik orvoshoz, az is csak úgy fogadta, ha nem keres összefüggést a rendőrök bántalmazása, és az utána elhatalmasodott idegfájdalmak kialakulása között.

Január elejére tűzték ki a harmadik tárgyalási napot. Béla, amikor aznap 8:45-kor megérkezett, meglepetten vette észre, hogy a régi háziorvosa ott várakozik a tárgyalóterem előtt. Köszöntek egymásnak, de nem elegyedtek beszélgetésbe, pedig szívesen megkérdezte volna az orvostól: "eddig miért nem jelent meg az idézésekre, mitől félt?".
Hortobágyi elégé felpiszkálta a bírót, aki utoljára már rendőrrel küldte ki az értesítést a doktornak. Persze teljesen igaza volt ebben is, mert az egyszerű, mezei polgárt már rég elővezették volna, ha sorozatosan nem tesz eleget az ügyészségi és bírósági megkereséseknek.

A bíró és az ülnökök után mindannyian bevonultak a nagy tárgyalóterembe. Béla ugyanazokat az arcokat látta. Ezek szerint nem kapott patronáló ügyvédet, és a Helsinki Bizottságot sem igen érdekli az ügy, még csak nem is válaszoltak a decemberi levelére – jutott eszébe.
Az előző tárgyalási napokon jegyzőkönyvbe vett vallomások felolvasása után, a bíró szólította Dr. Teleki Mihály háziorvost és megkérdezte:
– Vissza tud-e emlékezni betege kezeléskori állapotára?
Teleki doktor elmondta, ismeri a sértettet, emlékszik az esetre. Jegyzeteit felhasználva vázolta Hortobágyi sérüléseit. Teleki szerint az ilyen típusú, ütésektől, könyöklésektől, esetleg rátérdelésből eredő bordazúzódásoknak gyógytartama átlagosan négy-hat hét, de büntetőjogilag mégiscsak nyolc napon belül gyógyulónak számítanak.
A bíró rákérdezett:
– Egyértelműsíthető-e, hogy a sértetten észlelt sérülésnyomok a két nappal azelőtti bántalmazásból eredtek?
– Igen, az ütésnyomok elszíneződése, és az arcon lévő horzsolt, vágott sebek gyógyulási foka ezt alátámasztotta – felelte Dr. Teleki.

A bíróság rátért a Mohácsi Anna zászlós rendőrnő által tényként említett, BM. fényképes adattárból történt lekérdezés vizsgálatára. A bekért nyilvántartófüzet adatai alapján azt állapították meg, hogy 10:38-kor történt a lekérdezés (ez valószínűleg elírás lehet, hiszen Hortobágyiné bejelentése 10:50-kor történt, vagy pedig már „előre dolgoztak” a rendőrök), és ezt nem a zászlósnő végezte el, mint ahogy azt vallomásában állította, hanem a kopasz rendőr: Labanc Lajos.
Megjegyzésként az volt odaírva, hogy a „fogda kérésére”. Amikor a bíró értelmezni akarta, hogy „ki is az a fogda” (?) – hiszen a rendőrök azt állították más kérdésekre válaszolva: „nincsen már csak előállító helyiség a kapitányságon, és nincsen állandó fogdaőr sem, mivel mindig az épp ráérő járőr végzi el az ilyen feladatot”–, akkor nem jutott semmire, csak a megszokott kertelés, nyögdécselés volt a válasz.

A zászlósnő érvelése megdőlt – miszerint Hortobágyit azért kellett behurcolni a rendőrségre, hogy odabenn a fényképét összehasonlítsák önmagával –, mert Labanc egy olyan adattárban keresett, ahol a körözöttek vannak nyilvántartva. Ez az adattár azonban csak akkor közöl fotót, ha a keresett személy a listán megtalálható.
Mivel Hortobágyi közfeladatot ellátó munkakörben dolgozott és dolgozik azóta is, ahol makulátlan erkölcsi bizonyítvány szükséges, a rendőrök semmilyen fényképet nem találhattak. Így ez a cselekvésük is csak bosszúálló, megrögzött gondolkodásmódjukat támasztotta alá. Bélát – a jogtalan előállítás mellett – alibiből még csak össze sem hasonlították semmilyen fotóval. Megtorlásként viszont – indokolatlanul és rendesen helybenhagyva – öt órán keresztül bezárva tartották.
Mivel pénz nem volt nála – úgy vitették vizsgálatra –, egész nap ételhez sem jutott.

A bíró megkérdezte a vádlottakat:
– Akarnak-e még valamit elmondani az ügyről?
A két rendőr nem akart hozzáfűzni semmi egyebet.

Az ügyésznő összefoglaló vádbeszéde következett, amiben kiemelte:
– A tanúvallomások, a tények, az orvosi látlelet, az orvosszakértői vélemény alapján indokoltnak tartom a vádlottak elmarasztalását, mert bűnösségük mindkét vádpontban kimondható.
Valamilyen megfoghatatlan okból azonban azzal folytatta: a sértett-tanú által említett elszenvedett fájdalmak viszont – szerinte – túlzottak, ezért ebben az egy dologban Hortobágyi szavahihetősége megkérdőjelezhető.
Ennek ellenére a bíróságtól letöltendő szabadságvesztést kért kiróni a vádlott rendőrökre.

A vádlottak védőügyvédje – aki már a harmadik volt az eljárás során – le is ütötte a fiatal ügyésznő magas labdáját, és azt válaszolta beszédében:
– Ha valakinek egy helyütt megkérdőjelezhető a szava, akkor máshol sem beszél igazat.
Az ügyvéd a továbbiakban a közterületi igazoltatás esetében alkalmazható előállítás lehetőségével érvelt, amikor valaki nem tudja, vagy nem akarja magát igazolni hitelt érdemlően.
Hortobágyi sérüléseit a védő arányosnak látta az intézkedés céljával. Megemlítette még, hogy a rendőrök felettesei is jogosnak vélték az eljárást, mivel pl. parancsnokuk is – jelentésük záradékában – törvényesnek minősítette azt.
A védő szerint az öt órás bezárás is dukált az intézkedés mellé, holott hallotta, hogy semmilyen érdemi vizsgálat, vagy fényképes lekérdezés nem történt ez idő alatt.
Beszéde végén indítványozta védencei felmentését.

Utoljára Hortobágyi kapott szót. Ő a mondandóját azzal az egyszerű összefüggéssel kezdte: „a fájdalmat csak az érzi, akit ütnek. Ha valakit életében sohasem bántalmaztak, az ne foglaljon állást ebben a kérdésben.”.
Béla kitért az ügyvéd csúsztatására is, aki a közterületet (igazoltatás szempontjából) össze akarta mosni a magántulajdonnal. Vélelmezte, hogy gyakran fegyelmező eszközként próbálják használni a rendőrök az igazoltatást, ami az utcán régi, bevett szokásuk. Saját tulajdonában azonban – véleménye szerint – nem szabadna egzecíroztatni a vétlen polgárt.
Még egyszer felhívta a bíróság figyelmét arra az alapvető szakmai hibára, hogy a rendőrök minden ok nélkül akartak fenyegetően, felelősségre vonóan, durván és arrogánsan intézkedni egy olyan helyszínen, ahová be sem léphettek volna, mert nem volt rá felhatalmazásuk, és a kivételek, amik lehetővé tették volna a behatolást, nem álltak fenn.
Végezetül kifejtette véleményét a bíróságnak, hogy a vádlottak szakszerűtlen, nem körültekintő munkavégzése, törvénysértő intézkedése komoly jogi, morális és anyagi hátrányt okozott.

A bíró ezután szünetet rendelt el, a bíróság ítélethozatalra visszavonult.
 
 

IX. rész

 

A katonai bíróság
A bírósági folyosón nagy volt a sürgés-forgás, rutinosan tájékozódó ügyvédek, maszkos, fekete egyenruhás félelmetes kinézetű alakok és az általuk kísért rabok, valamint tétova civil személyek jöttek-mentek. Legtöbbjük ennivalót, iratokat vagy bőrszíjat szorongatott a kezében, egy részük pedig a mellékhelyiségekbe igyekezett. Béla az ajtó melletti padon ült. Nem ment a mosdóba, és nem is evett-ivott. Valahogy úgy érezte nem lenne illendő a hivatalos
(Katonai Bíróság, a kép illusztráció)

körülményekhez.

A vádlott rendőrökön nem látszott semmi feszültség, az ügyvédjükkel sétáltak a folyosón, és nagy hangon beszélgettek. Mintha vicceket meséltek volna egymásnak, olyan jókat nevettek időnként.
Béla gondolataiba mélyedt. Eszébe jutott az eset, amikor még a vasútnál dolgozott és  munkatársát meggyanúsították hatósági személy elleni erőszakkal. Pedig 1982-ben – az „átkosban” vonattal hazafelé tartva Nyugat-Németországból – csupán sört ivott vámolás közben, amit a magyar finánc szemtelenségnek tartott. Ezért intett a kemény határőrtisztnek, aki amolyan „üdvözöllek itthon” gesztussal kiütötte a "kisbakter" kezéből az Austria Gold-ot egy hatalmas pofon kíséretében. Az osztrák sört az a sógor vámos adta munkatársának
cserébe a müncheni Löwenbräu-ért akivel a határig kellemesen elbeszélgettek. Az idősebb osztrák szemlátomást örült, hogy fiatal vasutasokkal társaloghat, a magyar egyenruhások viszont mérhetetlen irigységükben első hangra ütöttek. Mondván miből futhatja ezeknek a huszonéves sihedereknek, hogy Münchenbe járjanak? Mindenesetre a MÁV szerelvényén utaztak, így kaphattak volna nagyobb tiszteletet is, hiszen Béla vasúti főtiszt, cimborája pedig vasúti segédtiszt volt.
Hortobágyi akkoriban – tanúként – ugyanilyen feszült bizonytalanságban ült az ügyészségi folyosón, miután a tatai ügyész ráförmedt, és kiküldte gondolkodni
(Tatán járt a vonat, amikor a pofon elcsattant, ezért került oda az ügy):
– Ha még egyszer azt mondja nekem, hogy pofonvágta a határőr az útitársát, akkor hamis tanúzásért két évet rányomok magára!

Ennek már majdnem harminc éve – döbbent rá Béla –, de a légkör, a hatósági emberek összebeszélése, a civilek kijátszása, ellehetetlenítése és megfélemlítése nem sokat változott.
Olvasott is egy cikket az Indexen, amiben jellemzik a rendszerváltozás óta eltelt időszak rendőrmorálját:
„A Magyar Helsinki Bizottságnak 1989-es alapítása óta még soha nem volt olyan ügye, amelyben akár csak egy rendőr tanú is látta volna a társa által elkövetett bántalmazást – olyankor sem, amikor egyébként a bíróság végül jogerősen megállapította a bűncselekmény elkövetését.
A 2006. őszi felvételeken látható, beosztottaikat fel nem ismerő közvetlen felettesek, a később a büntetőbíróság által elmarasztalt rendőrök eljárását, a kivizsgálás során jog és szakszerűnek minősítő parancsnokok, a semmire nem emlékező kollégák, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a bántalmazásos bűncselekmények elkövetőinek töredékét lehet csak felelősségre vonni, és hogy olyan rendőrök szolgálhatnak tovább az állományban, akik legalapvetőbb kötelességük megszegésével méltatlanná váltak erre a hivatásra." – áll az emberi jogvédő szervezet sajtóközleményében.

Gondolataiból a tárgyalóterembe vonuló léptek zaja zökkentette ki Hortobágyit. Ő ment be utolsóként.
A bíró felállásra szólította fel a jelenlévőket, és a Magyar Köztársaság nevében kihirdette az ítéletet:
– Labanc Lajos elsőrendű és Varró Tamás másodrendű vádlottakat a bíróság az ellenük felhozott mindkét vádpontban bűnösnek találta.
A vádlottak társtettesként megvalósították a Btk. 228. § (1) bekezdésébe ütköző jogellenes fogva tartás bűntettét, valamint a Btk. 226. §-át sértő – hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétségét, ezért halmazati büntetésül őket a bíróság 90.000-90.000 (kilencvenezer-kilencvenezer) Ft pénzbüntetésre ítéli.
Az eljárás során felmerült 26.376 Ft bűnügyi költséget közösen kötelesek megtéríteni.

A bíró ezután az ítélet indoklásába kezdett. Bélának elkalandoztak gondolatai, csak a kiemelkedő valótlanságok tűntek fel. Például az, hogy enyhítő körülményként vette a bíróság a két vádlott „ténybeli” beismerő vallomásait.
– Mit ismertek be ezek? – motyogta magában Hortobágyi. Talán annyit, hogy jártak a tett színhelyén? Folyamatosan tagadtak minden tényt végig.
Béla oldalról nézte a rendőrök arcát. Semmi megbánás, csak az üres közöny, és némi durcás meghökkenés, hogy kaptak egy kis ejnye-bejnyét.
Párhuzamot vont magában: ugyan mit adnának ilyen bűnökért egy taxisnak, amikor náluk már néhány másodperc címről késés is kétezer forint, ami természetesen az idő múlásával hatványozódik. A rádió teljesítményének felpiszkálása: egy hónap letiltás, ám a következő esetben már azonnali kirúgás. Utassal szembeni tiszteletlenség: azonnali kirúgás.
– Ezek a bűnelkövetők pedig rendőrként folytathatják tovább? – futott át rajta a kérdés.

A vádlottak védője, és az ügyészség képviselője ugyancsak három nap gondolkodási időt kért a fellebbezést illetően.

Kifelé menet a teremből meg is kérdezte az ügyésznőt
dr. Zsoldos Bettinát:
– A két vádlott rendőr továbbra is ugyanúgy dolgozhat a rendőrségen?
– Persze – felelte a fiatal nő –, ha jogerőre emelkedik ez a határozat.
– Akkor kilencvenezerért újra szétverhetnek valakit. – dünnyögte szinte magának Béla.

Egy héttel a bíróság döntése után Hortobágyiné kis autóját leöntötték kromofággal a munkahelye előtt – ugyanott, ahol korábban már kíméletlenül körbekarcolták a fényezést. Hiába mondta neki Béla, hogy ne menjen kocsival a három perc sétaútra lévő iskolába.
A vegyszer lemarta a festéket lemezig, még a műanyagokat és az ablak tömítőgumikat is megkóstolta. Az ismerős fényező vállalkozó valószínűsítette, hogy idővel az üvegek is be fognak homályosodni a kíméletlen vegyszertől.

Hortobágyi az utolsó tárgyalás után több mint két hónappal kapta meg a jogerős határozatot, amiből azt vette ki, hogy az egyik fél sem fellebbezett. Mindnyájuknak megfelelt az elsőfokú bírósági döntés.
– Színjáték volt csupán a letöltendő szabadságvesztés említése az ügyésznő részéről, ha mégsem kért súlyosbítást, hiszen az első – a durvább vádpontért öt évig terjedő, míg a második bűntettért kétéves börtönbüntetést lehetett volna kiszabni.

Béla épp az ítélet kézbesítése előtt olvasta, hogy Sopronban egy felbőszült taxist – amikor az utasai kifigurázták, és nem fizettek –, fejelésig fajuló vitás ügye miatt hasonló nagyságrendű pénzbüntetésre ítéltek, holott a szenvedő fél ott csak akkora sérülést szenvedett az orrán, amit ő a háziorvosának meg sem említett.
– Mennyire van ehhez az én ügyem? – húzta el a száját Hortobágyi. Eleve nem láttak el a fogdán, az első mentő személyzete kigúnyolt, nem kaptam enni, inni. Dörömbölésemre is csak nagy nehezen, sokára reagáltak.
Szerintem megállt volna kiemelt eset is, amikor a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, amennyiben a jogellenes fogva tartást a sértett sanyargatásával követik el.
– A bűnügyi költségek is… csupán 26.376 Ft. A többit talán átvállalták az előzékeny adófizetők?
Ennek az ügynek a költsége valószínűleg jócskán millión felüli összeg. Csak az orvosszakértői véleményért – fél oldal írásért – fizetett az ügyészség tizenhétezer forintot. Nem beszélve a költségtérítésekről, a tanúk munkahelyi mulasztásairól, a kifizetett munkadíjakról és a járulékos költségekről az ügyészségi és bírósági szakaszban eltelt 23 hónap alatt – morfondírozott magában Béla.

Minden ország jogállamiságát jellemzi a bűnüldöző szerveinek hozzáállása a lakossági igényekhez, és a bírósági ítéletek arányossága a bűnözési szokásokhoz, valamint a hatályos törvényekhez. Ezek elemzése során megállapítható, hogy a magyarországi bűnüldözési, és ítélkezési gyakorlat eléggé alacsony teljesítményt mutat. Alig ítélnek el korrupcióért felelős embereket, egymást bújtató, túlkapó rendészeti dolgozókat, olvasta Béla a Helsinki Bizottság által megfogalmazott írásban.
– Mindenesetre a bizottság sem igyekszik segíteni mindenkinek – csak a kiemelt, politikai kirakatügyek számítanak – folytatta pesszimista gondolatmenetét Béla.

Hortobágyi, hogy elterelje figyelmét saját nyűgjeiről, belenézett a napi hírekbe. Felhúzott szemöldökkel, megrökönyödve olvasta, miközben homlokát csapkodta:
"Háromévnyi börtönbüntetésre ítélte csütörtökön a bíróság azt az iraki újságírót, aki decemberben cipővel dobálta meg az amerikai elnököt. Muntazer al-Zaidi, akit idegen ország vezetője elleni támadással vádoltak, a tárgyaláson ártatlannak vallotta magát."


Hétvége volt. A taxis reménykedve indult este munkába.
– Hátha lesz egy jó napom, hátha kifogok valami húzósabb löketet! Jó lenne, ha, nemcsak az ezer forint körüli veszteséges kanyarok jutnának, amiből a felét eleve lecsípi a fuvarszervező cég!

Az első kanyarja eleve nem jól indult. Mire – négy perc alatt – odaért a címre, a felpörgött megrendelő már kétszer reklamálta a kocsit. Ez nem jellemző, mert általában sokat kell az utasokra várni, néha negyed órát is. Ez az utas viszont műbalhét kreálva, kemény hangon vonta felelősségre:
– Mi tartott eddig éjjel? – itt fagyoskodunk már negyed órája.
Béla higgadtan válaszolt:
– Uram, négy perce vettem fel a címet, bár tízzel vállaltam a kiállást. Hat percet lefaragtam.
Kérem a nevet, amire rendelték az taxit!
– A nevet neked tudni kell! – emelkedett meg a hangja a fellengzős, huszonéves kuncsaftnak. Nem sokan tehetik meg, hogy ilyen drága helyre járjanak.
– Valóban nem – válaszolta a taxis. Azért mégis kérnék egy nevet, mert nekem sokba kerül, ha tévedek, és nem a valódi megrendelőt viszem el.
– Semmi közöd a nevemhez, te köcsög taxis! – mosolygott képébe a kedves úriember.
– Játssza az eszét a két csinibabának és a hallgatag haverjának, akik hátul kuksoltak nagy csendben – gondolta Béla.
Kérem akkor a telefon utolsó három számjegyét, amiről rendeltek!
– A telefonom titkos, te kis pondró! – na, menjünk már!
Tudod mit? Fel is hívom a központodat, ha te egy ilyen értetlen buzi vagy.
A kihangosított telefonban az operátor azonosította a megrendelőt, de Béla közölte rögtön:
– Egy ilyen inzultus után nem szeretném fuvarozni a kedves ügyfelet.
Milyen feszültséget fog ez az ember még útközben csinálni, mi lesz, ha vezetés közben – törlesztésként – beleköt újra? – futott át agyán a tapasztalati gondolatsor.
Abban maradtak a telefonossal, hogy küld gyorsan egy másik kocsit.
A hátul ülők már kiszálltak, az úriember viszont még mondott néhány kedves szót, aztán két kézzel bevágta az ajtót.
Béla örült, hogy nem hullott be az ablaküveg, de hallott az ajtóban egy jókora koppanást.
– Az ablakemelő-motor... biztos leszakadt – gondolta.
Kiszállt az autóból és megkérdezte a grimaszt vágó „kőgazdag” fiatalembert:
– Uram, milyen címre küldjem a javítási számlát? – valami leszakadt az ajtóban.
– Takarodj innen, húzzál az anyádba, mert lefejellek! – üvöltötte az úriember a belváros szívében, és elindult fenyegetően feléje.
Béla beugrott a kocsiba, és idegesen beleszólt a mikrofonba:
– Hármas brék! Hármas brék! Hármas brék!
Néhány csendes pillanat után jött rá, ki van kapcsolva a rádiója, mert a kedves utasjelöltnek az sem tetszett.
Lüktető halántékkal óvatosan hátratolatott és eloldalgott. A sarkon még látta, ahogy bekanyarodik a következő, nála jóval fiatalabb taxisáldozat.

Jó néhány óra kellet, hogy rendesen magához térjen, annyira „alulexponált” lett az incidenstől. Amikor már jórészt feldolgozta a dolgot, és átvette valahogy a munka ütemét, kapott egy újabb vendéglátóipari megrendelést, szintén a belvárosban.
Kiállt a patinás étterem cukrászdája elé, ahol két fiatal beszélgetett, azaz az egyik beszélt, a másik pedig egy fának támaszkodva széles mozdulatokkal hadonászva egy tálkából evett.
– Jól be van nyomva az éhesebb – állapította meg Béla.
A józanabbnak tűnő fiatal beült egy rövidesen érkező rendelt taxiba, a nagydarab részeg pedig önelégülten evett tovább a műanyagtányérból valami majonézes öntetes „finomságot”.
Béla már éppen kezdte unni a várakozást, amikor egyszerre csak sugárzó arccal elindult feléje az italos alak. Gondolta gyorsan arrébb gurul az autóval, de a tántorgó fiatal felgyorsult a teste lendületétől, és szinte futva közeledett.
– Jujuj, ez meleg nagyon! – nehogy ráessen a kocsira – ijedt meg a taxis. A tántorgó valahogy mégis lefékezett, és széttárt karral ráterült a kocsi oldalára. Néha újra evett egy-egy falatot a kezében lévő villával, de a legtöbb étel szétszóródott.
Néhány perc múlva az addigi csendes lakmározását megszakítva váratlanul felkiáltott:
– Vigyél haza! Vigyél haza! – nem hallod?
Béla bal lábával kilépett a kocsiból, és az ajtóba kapaszkodva elmagyarázta az úriembernek, ő rendelésre jött, és nem szeretné, ha így látná meg a kedves utas: az autóján egy illuminált egyén fekszik, és dobálja rá a majonézes, ragadós kaját.
A részegnek eléggé lecsökkent a szókincse, mert továbbra is csak annyit tudott ordítani:
– Vigyél haza! Vigyél haza! – nem hallod?
Béla határozottan megkérte a kába fiatalt, hogy ne támassza kocsi oldalát, és ne boruljon rá az ablakokra, próbáljon visszamenni az előbbi fához, ha tud.
A fiatalember kópésan vigyorogva lassan elindult a fa felé „még, hogy én ne tudnék” arckifejezéssel, de belelépett az öntözőgödörbe a taxi és a fa között. Először lefejelte a fát, aztán eldobva a kajás edényt, nagyot nyekkenve elvágódott. Nyakát a guminak támasztva hevert bárgyú ábrázattal, félig a kocsi alatt.
– Hihetetlen ez a részeg lúzer – csóválta a fejét Béla. Kijön az utasom, és még a végén azt hiszi, elütöttem a pancserját.
Hortobágyi lehajolt, hogy felemelje a fiatalt, de az bekattant elmére utaló arckifejezéssel húzta le magához a földre. Ki akarta szabadítani a fájós, legyengült karját, ám a részeg erősen belemart a kezébe. Látta, ahogy az ittas ember vastag körmei hegyénél már kiserkent a vér az ujjaiból.
Megijedt és menekülni akart, de a tébolyult nem engedte. Húzta-vonta magához, le a kocsi mellé. Béla ekkor egy tompa ütést érzett a bal fülén. Nem értette, mi volt az. Először úgy vélte nekiesett a fának, de mikor oldalt tekintett, akkor látta az ittas ember újra lendülő lábát. Megint fejbe akarta rúgni térddel.

Hajnali öt óra hét perc volt. Béla egy telefirkált, koszos, igénytelenül berendezett, hideg helyiségben ült két fiatal társaságában, akik próbáltak mindenféle pózokban feküdni a padokon.
– Meddig kell itt várni? – kérdezte a sérülésekkel jócskán kidekorált fiatalokat.
– Egy egész csapat garázda van benn, azokat mind kihallgatják – válaszolta az egyik.
– Micsoda? – kérdezett vissza Béla. Zúgott a feje, és nem hallott a bal fülére.
– Sokat kell várni – felelt valamivel hangosabban a felrepedt szemöldökű fiú.
Béla sajgó jobb kezét nyomogatva kiment az előtérbe, és elmondta ötletét a kapusrendőrnek:
– Most hazamegyek, és majd később visszajönnék felvetetni a jegyzőkönyvet
– Nem úgy van az! – mondta az őrmester. Itt kell várakozni. Legyen nyugodt, bevágták a fogdába a részeget, meg is kínálták rendesen, mert makacskodott.
Ez egy teljesen hivatalos ügy, nem valami áprilisi tréfa.

X. rész



Budapest, Markó utca
Hortobágyi Béla élete visszatért a régi, megszokott ritmusába a rendőrségi és bírósági tortúrák, megpróbáltatások után. Úgy gondolta, mivel az elsőfokú bíróság nagy sokára jogerős ítéletet hozott, valószínűleg nem fellebbeztek az ítélet ellen egyik részről sem. Ami azt illeti, logika szerint is így volt kézenfekvő, hiszen a két rendőr röhöghetett a markába, hogy ilyen olcsón megúszta, az ügyésznőtől pedig – aki még őt támadta – semmi jót nem várhatott.
Így aztán kikerekedett a szeme, amikor a nyár elején megkapta a másodfokú tárgyalásra szóló idézését. Szeptember 18-án, 8 órára hívatták a belvárosi Markó utcába, a Legfelsőbb Bíróság épületébe.
Béla – kíváncsi ember lévén –, azon törte a fejét napokig: mégis, ki nyújthatott be ugyan fellebbezést?

Sok idő volt még szeptemberig. Béla már meg attól félhetett, nehogy a napok szürke monotóniájában – az elgondolkodó, merengő íróemberféle eseti időzavarában –, megfeledkezzen majd az elég távoli időpontról.
Végül is a nyár úgy telt el, mintha valami klubdélután lett volna: amikor tetszett, akkor hirtelen, amikor nem annyira, akkor kényelmetlenül nehezen. Így aztán Hortobágyiban a közbeeső idő egyik pillanata sem rögzült igazán.

Hatkor ébredt a kellemesen nyugodt, szeptemberi reggelen. Semmi jele sem volt, hogy aznap bekötött szemmel kelt-e fel Justicia, vagy kifent karddal, és cinkelt mérleggel a kezében. Úgy döntött, a Nagyvárad térig a taxijával megy, mivel a fővárosi tömegközlekedésben nem volt nagy jártassága. A metrójáratokra még csak-csak emlékezett fiatalkorából, amikor gyakran eljárt szórakozni barátaival.
Éjszakásként közepes stresszt érzett az araszoló reggeli forgalomban, és már azon gondolkodott, hogy rossz döntés volt elindulni autóval, amikor egyszerre csak megindult az Üllői út forgalma, mintha kihúzták volna a lefolyóból a dugót. Biztos valami történhetett, és most engedik újra a forgalmat – gondolta.
Az is átfutott az agyán, hogy ebben a városban nem lehet semmiben sem biztos az ember. A büntetések, fenyegetések, elővezetések (7000 forintos tarifával) kiválóan hangzanak, de hogy kiálljon a rend őre az utcára reggel vagy a délutáni csúcsban, és segítse a forgalmat, az nonszensz. Jobb elbújni valahol, és elütni az időt valami ügyeskedéssel, esetleg várni, hogy a „nagyok” szóljanak, mert hát a rendőrség nem a kis földönfutó polgárokért van, hanem inkább a komálósok, az állam és a bankok a fontos kuncsaftjaik.

Nyomasztó gondolatai közben hirtelen meg is érkezett. Nagy lendülettel fordult be a Corso parkolóba, de aztán, mint egy amatőr, úgy igazgatta az autóját, hogy az ideges, nappalos tömegben senkinek se legyen útjában a parkoló eldugott sarkában. Nehogy már rányissák az ajtót, vagy talán – a járdához közel állva – egy gyalogos akár bosszúból is megkarcolja.
Ahogy végiggondolta a fenyegető lehetőséget, rádöbbent ennyivel el is lehetne intézni az „állását”, mert pénze nem lenne a fényezés javítására, tehát ki kellene lépni a fuvarszervező irodától, ahol minden kis sérülésért letiltás dukál. Mezítlábas taxisként pedig felkopna teljesen az álla. Még a rezsire, és a kajára valót sem tudná összehozni a hiénák világában.

Az aluljáróban először összezavarodott, nem érezte, merre kell haladnia, de aztán lassan beugrottak a régi emlékek. Valamikor sokat járt itt, közelben lakott: a Lenhossék utcában.
Felszállt a metróra. Szeretett volna leülni, mivel a lába és dereka gyorsan megfájdult - nem szokott az ácsorgáshoz -, de mint gyakorlatlan utazó, mire látott egy ülőhelyet, arra már rég rámozdult valami rutinosabb közlekedő.
Unalmában nézte a szerelvény belsejét: ugyanaz a vonat, ugyanazok az ülések, a táblák, a rudak, a fogantyúk, a színek. Az állomások sem lettek semmivel szebbek. Valószínűleg az emberek is azok, akikkel harminc éve ugyanitt találkozott.
A Nyugatinál szállt le, bár nem tudta eldönteni gyalogosan melyik lehet közelebb a Markó utcához ez, vagy pedig az Arany János utcai megálló. Kifelé jövet az aluljáróból erősen figyelte a táblákat, nehogy eltévedjen, és az ellenkező oldalon jöjjön fel. Meglepődött, hogy az emlékeihez képest mennyire lerobbant a Nyugati téri környezet, a falak borítása, a telefonfülkék, a kövezet. Néhol, mint a metrószerelvények karosszériája, olyasmi lemezzel volt az aluljáró oldala burkolva, ám ugyanúgy lemattult és korrodált, mintha kinn állt volna a szabadban egy emberöltő óta. Jól mondják: aminek nincsen gazdája, az veszett iramban megy tönkre.
A Bajcsy Zsilinszky úton szintén megcsodálta a laza elhanyagoltságot, az éjszakai vagy még a előzőnapi szemetet. Kutyamocskot, és vizeletfolyásokat kerülgetve sietett célja felé. Igyekezett minél kisebbeket szippantani a kipufogógázoktól, a felkavart portól és a csatornaszagtól áthatóan büdös levegőből.

A Legfelsőbb Bíróság épülete olyasminek tűnt számára, akár egy főúri palota, a megannyi lerobbant, koszos látvány után. Csillogott-villogott a sok réz és márvány. Minden falborítás eredeti, természetes pácolt faanyagnak látszott.
Amíg a bírákra várt, el is gondolkodott rajta: lehet, hogy ez csak egy blöff? Lehet, hogy csak a rangot mutatja, de az emberek itt is ugyanazok, mint a lepukkant metrón és a bűzös aluljárókban? Lehet, ez csak egy privilegizált kaszt megkülönböztetési módja, a benne létezők hierarchikus rangját mutogatva?
Elnézte – a tárgyalóterem ajtaja mellett ülve – a folyosóőrök munkának vélt, hanyag semmittevését. Azt, hogy ezek az emberek azért vesznek fel súlyos fizetéseket, és az állampolgárok adójából forgatnak vissza foglalkoztatóik – javadalmazásuk után az újraherdálásba – olyan közterheket, amelyek kifizetése teljesen felesleges. Ezekre a székeken ücsörgő és egymással traccsoló erős férfiakra az égvilágon semmi szükség nincsen a folyosókon, a mai műszaki-technikai hátteret ismerve.
Néhány kamera és egy központi, portaszolgálatot is ellátó rendészet megoldhatná az egészet. Persze könnyű ott spórolni, ahol a civilektől vonnak el kedvezményeket, járandóságokat, de a nomenklatúra, a bürokrácia megszokott privilégiumait megnyirbálni – az igen keservesen megy mindig.

A vádlott rendőrök a tárgyalóterem előtt beszélgettek sokadik ügyvédjükkel. Most újra egy hölgyet szereztek maguk mellé.
Amikor végre beinvitálták őket a terembe, akkor a rendőrök és még az ügyészség képviselője is – mint valami urat – előretessékelte Hortobágyit.
– No, fene – gondolta, mégis munkálkodik a „genius loci”, a hely szelleme?

A szemközt ülő bíróság háromtagú volt, az ügyész itt is csak a pulpitus oldalán kapott helyet. Szószólójuk - minden erősítés nélkül, félig-meddig érthetően - ismertette röviden az ügy állását és rögtön a lényegre is tért.
Elmondta, hogy az ügyészség, és a vádlottak képviselője fellebbezése által került az eset másodfokra, de mivel az ügyészség elkésett a fellebbezéssel – amit az első fokú bíróság nem vett észre, és úgy továbbította feléjük – súlyosbításról szó sem lehet, csak a védő kérésére enyhítésről.
A halk szavú ügyész, szánom-bánom arccal elhadarta azért keményebb ítéletet kérő monológját, ami teljesen nevetséges volt a történtek ismeretében. Erőtlen, egyhangú szövegében – viszont – már nyoma sem volt az eredeti, végrehajtandó büntetés indítványozásának, csak a rendőrségbe vetet hit, és a közbizalom megingatása miatt említette meg a pénzbüntetés napi tételének megemelését. Szóba sem hozta, hogy a sértett helybenhagyása, törvénytelen eszközökkel megvalósított fogvatartása, személyes szabadságának időleges korlátozása, valamint magánlaksértés miatt kívánna súlyosabb büntetési tételt indítványozni.
A rendőrök védője viszont elég derekasan összeszedve magát, minden lehetséges csúsztatást, és kimagyarázást igénybe véve, teljes felmentésért fellebbezett.
A bíróság, mint azt első fokon is tette, itt is szünetet rendelt el, és ítélethozatalig kitessékelt a folyosóra mindenkit.

Uszkve egyórás várakozás után hívták be a feleket és a képviselőket. Ekkorra már végleges, megfellebbezhetetlen formába volt öntve a döntés.
A rendőröket ugyan nem mentette fel a bíróság, alapvetően helybenhagyták az elsőfokú elmarasztaló ítéletet, ám kozmetikáztak rajta némileg. Hogyan mutatna mégis egy gyakorló rendőr kartonja, amin hivatáskörben, csoportosan elkövetett bántalmazás is szerepel? Ezért végül – a halmozott büntetést mellőzve -, belezsúfolták cselekményüket a jogellenes fogva tartás "szimpla" bűntettébe.
Hortobágyi Béla megverésének – szerintük magánvádas – ügyét áttették a kerületi bíróságra. Polgári jogi igényét pedig – úgy döntöttek – „egyéb törvényes útra utasítottnak tekintik”.
Szóval – finoman mondva – lerázták magukról a legfőbb bírák a maradéktalan igazságtétel és kártérítés kínos procedúráját. Az államszolgákat elvégre nem lehet csak úgy – állampolgári érdek, és holmi törvényesség miatt – rendesen elkaszálni. Ügyeltek még arra is, hogy magának az államnak se sokat fizessenek az elítéltek. Az ügyészségi, bírósági eljárás költségének szűk tizedét sem rótták végül - napi ötszáz forintjával rájuk.

Hortobágyi szkeptikusan fogadta a döntést, annyit fűzött csak hozzá, hogy fogvatartása alatt – a két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő – sanyargatás bűntettét is elkövették a rendőrségen, és ezért szintén a gyanúsítottak a felelősek, mivel végig ott voltak ez idő alatt a fogda közelében.
A rendőrök tudomásul vették a bíróság ítéletét, nem fűztek hozzá semmilyen észrevételt.

Persze miért is tettek volna akármilyen megjegyzést, hiszen jól tudták, hogy mit úsztak meg:

BTK. 226. § Az a hivatalos személy, aki hivatalos eljárása során mást tettleg bántalmaz, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
228. § (1) Az a hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi szabadságától jogellenesen megfoszt, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a jogellenes fogvatartást
b) a sértett sanyargatásával követik el.”

A bíróság patinás épületéből kifelé menet, Hortobágyiban még az is felötlött: A hazudozó, szolgálatban mulasztó, összebeszélő rendőrtanúk, a csúsztató mentőszemélyzet nem lett megdorgálva sem, pedig nyilvánvalóvá vált érdekeltségük miatti összefonódásuk, összebeszélésük, és tények cáfolták meg szavahihetőségüket. Csak a bíróságon feltárt, egyértelmű hamis tanúzásért jóval többet kaphattak volna, mint a két elítélt díszpintyőke.

Az egész igazságszolgáltatás csak egy nagy felhajtás. A csodálatos díszletek és színfalak mögött már előre el van döntve minden – gondolta Béla –, akár a Tanúban, Pelikán et. idejében.
Bezzeg egy mezei taxis... Erkölcsi bizonyítvány hiányában kocsit sem cserélhet, nemhogy engedélyt kaphatna. Ezek a mulasztó, verekedő – embert, törvényt, tulajdont, erkölcsöt, egyenes beszédet nem ismerő –, joggal mondva bűnözők, pedig folytathatják ugyanott, mint az „áprilisi tréfájuk” előtt és után: a Magyar Rendőrség kötelékében, ahol – úgy tűnik – nem szempont a büntetlen előélet, az igazmondás vagy az alapvető szaktudás.


XI. rész


APEH
Hortobágyi Béla csüggedten autózott hazafelé a Nagyvárad téri parkolóból. Útközben összegezte a rendőrök brutális intézkedése óta eltelt időszak eseményeit. Rájött, nem túloz, amikor úgy véli, szinte az egész élete tönkrement, hiszen családja széthullott, és anyagi helyzete is teljesen megroppant. Betegsége, valamint az utóbbi években bevezetett – finoman mondva nem taxisközpontú – szabályozások miatt, munkáját sem végezte jókedvvel. Rengeteg erőfeszítéssel, lemondások árán felépített háza is nyűggé változott, mivel az egyre sürgetőbb karbantartási feladatokat sem tudta már megoldani, nem futotta csekély jövedelméből. A fuvarszervező társaságok  ugyanis – válságra és egyebekre hivatkozva – folyamatosan egymás alá ígértek árban, ami a taxisbevételek jelentős csökkenéséhez vezetett. A fizetendő havi tagdíj viszont folyamatosan nőtt, illetve a kormányzat jóvoltából a rezsikiadások is az égbe szöktek. Hortobágyi egyhavi gáz- és villanyszámlája kb. annyira rúgott, mint egy havi táppénzjárandóság, amennyiben kiíratta volna magát. Béla azonban nem vett fel táppénzt, amikor állapota engedte megpróbált dolgozni és abból vegetált valahogy. 
Aki nem ismeri a taxizás szisztémáját, annak nehéz is elképzelni, mert nem olyan jellegű munka, mint az általában szokványosak. A megrendelőhöz (címhez) jutásért mindig kemény harc dúl a rádiócsatornákon. Hét közben azért, mert nincs elegendő fuvar az éjszakában, hétvégén pedig rengeteg nappalos és másodos kollégával kell megbirkózni a pályán. Általában a jobb rádióval rendelkező, és jobb pozícióban lévő taxisok kapják a címet, nem az, aki rászorul vagy épp ott álldogál a cím közelében. Vannak azonban megrögzött, mániákus taxisok, akik azt állítják, hogy telefonon mennek ki a komolyabb fuvarok (ők azok, akik a hőskorban azt rebesgették, hogy a központból zokniban lopták ki a diszpókat az élelmesek), s a rádión kiadott apróságokért csak a lúzerek tornáznak. 
Hortobágyi egyik – szintén megrögzött – régi taxiscimborája javaslata szerint a „kifilézett” fuvarokra éheskedés helyett okosabban tenné, ha ő is az utcát túrná, ott legalább nincsen állandó akciózás és kedvezmény. Persze az utcai ármaximum sem változott már jó tíz esztendeje, de ha nem a Duna-parton áll valaki állandóan – a rádión kidobott címre várva –, akkor még elcsíphet néhány „lengőkart” az éjszakában, ami legalább nem ráfizetéses, mint számos, a fuvarszervező cég által kiadott, pár perces löket. 
A céges taxizás rákfenéje főleg az, hogy „jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint” régi szlogenre hivatkozva a társaságok nyereséges ár alá mennek kedvezményes tarifáikkal, ám a fuvarközvetítésért felszámított költséget levonva gyakran előfordul, hogy a fuvardíjból a taxisnak még a felmerülő kiadásokra sem futja, nemhogy profitra. Egy rövidke „lift” után viszont a taxis mindig visszamegy a kályhájához, a saját kis tutijába és várja a csodát – a következő kanyart –, ami már talán nem két sarokkal odébb viszi. 
Budapesten annyi matricás társaság van, hogyha pl. Keresztúron keresnek taxit éjjel kettőkor, akkor megesik, hogy az Örsről vágtat ki egy nagypályás kolléga, szemből pedig érkezik egy másik csapat nagyrádiósa, aki viszont a Pesti útról veszi fel a Fehér úti metrókijáratot. Száguldás közben szerencsés esetben nem ütköznek a Keresztúri úton. Azt persze egyik sem tudja, hogy van-e értelme a komoly rárepülésnek, hiszen amikor beszáll az utas, csak akkor derül ki, felhangzik-e a „ne ijedjen meg, nem megyünk messzire!” kezdetű örökzöld sláger. 
Amennyiben egy nagy rádióscsapat lenne a fővárosban – tegyük fel műholdas címkiadó rendszerrel megtámogatva –, akkor tényleg az kapná Keresztúrt, aki kinn van. Az Örsön púposkodó pedig lazán felvehetné a Fehér úti metrót. A mostani, értelmetlen széttagoltság mellett már nem érvényesül a – céges taxizásban előnyként emlegetett – kihasználtság növelésből eredő bevételtöbblet, mivel legtöbbször visszamegy a matricás taxis is a saját kályhájához, hiszen idegen helyen beremeg a szokatlan környezetből sugárzó csúszásveszélytől, amit kemény büntikkel szankcionál minden fuvarközvetítő (eredetileg szolgáltató) cég. Magyarán kemény pénzbírságot vagy néhány napos munkától eltiltást kaphat a taxis, akit mostanság trendi módon szeretnek a valamikori szolgáltatóik "alvállalkozónak" ledegradálni, holott az érvényes fuvarszerződés közte és az utas között közvetlen az indulás előtt, szóban köttetik meg. 
Ezért nem olyan szakma ez, mint az átlag. A taxisoknál az a jutalom, ha izzadhat valaki, és amikor megbüntetik, akkor lehet bőven pihenni. Persze kérdés, hogy milyen jogon büntet egy Kft. pl. egy egyéni vállalkozót, és milyen jogon határozza meg a rendkívül alacsony viteldíjat, amiből korrekt adófizetést, TB-t, fenntartást, új eszközalapot kellene biztosítania a vállalkozásnak és elfogadható megélhetést a taxistának és kis családjának. Erre mondta nemrég cimborám, Taxikár: 
– Bécikém… tudod, ugye, hogy más farkával könnyű verni a csalánt? Ez megy már úgy tizenöt éve, mindent lefaragtak a nagy „versenyben” a fuvarközvetítők. Megszüntették az összes pótdíjat: nincsen kiállási díj, nincsen előrendelési díj, nincsen éjszakai és ünnepi tarifa, nincsen kombis felár. Lassan már az egyterűek is ugyanannyiért viszik a nyolc utast. Van viszont magas havi tagdíj, kártyalehúzós fizetés, negyedórás ingyen várakozás a címen (amíg a kamera 30 ezerért remek képeket nem készít a tilosban), megégés és diszpécsertévedés esetén legfeljebb apró „bocsika”, ezenkívül különféle pacsik (kenőpénzek adása), letiltások, sunyi időmérések és általános semmibevétel – aztán haladhatunk is tovább. Mindenesetre – a magyar törvények szerint – a foglalkozástól való eltiltás csak bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazható, és ilyen büntetést kizárólag a bíróságok szabhatnak  ki. Ezért igencsak kérdőjeles a fuvarszervező „szolgáltatók” által kirótt letiltásokon túl az is, hogy egyes taxisok – saját elmondásuk szerint – súlyos pacsikat adtak azért is, hogy ne vonják be a jogosítványukat sebesség túllépés esetén, ami ugye szintén nem bűncselekmény. 
Béla ezeken az utolsó gondolatokon már a garázsablak előtt lévő „bárszéken” ülve morfondírozott. Kinézett a kertre, s arra gondolt: meddig is teheti még ezt ugyan…? Bár már nem találta annyira vonzónak a saját birtok látványát, mint 16 évvel ezelőtt, amikor ideköltözött, mégis sóhajtott egy mélyet. Akkor még – fiatalemberként – lelkesen ültette a fákat, gondozta a füvet, gyomlálta a virágágyásokat, betonozta a kerítést és hegesztette a hintaállványt a lányuknak. 
 
Benn a lakásban két levelet vett észre az asztalon. Megnézte az elsőn a feladót: – Az APEH-től jött – konstatálta hirtelen borzongás közepette. Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot. Szóval ez is eljött – nyugtázta az olvasottakat. Ráteszik a házra a végrehajtási jogot az adótartozásom miatt… 
Bélának főleg a nyugdíjjárulék tartozása volt jelentős, ami elérte a 400 ezer forintot, de a többi tartozással együtt is még kevéssel 600 ezer alatt maradt. – Hát ennyi… hogy majdan minimális nyugdíjam legyen, elárverezik a házamat, és ha nem sikerül jól az ügylet, akkor mehetek az utcára. 
Bezzeg a rendőrök nem fizettek semmiféle kártérítést, hogy idáig jutottam. A bíróság kérésem ellenére egyéb útra terelte a kárigényem. Béla ugyanígy járt a kocsiját megrongáló – barbár módszerrel feltörő – ismert Havanna-telepi bűnöző tárgyalásán is. Itt is egyéb útra terelték százezres kárának megtérítésére irányuló törekvéseit. Olyan egyéb útra, aminek se vége, se hossza. Az ügyben döntő bírónő egyedül az eltulajdonított telefonjának és kártyájának megtérítését tartotta indokoltnak a hivatalból indult eljárásban összesen 9000.- Ft értékben, ám abból sem látott egy fillért sem, pedig a jogerős ítélet már fél éve megszületett. 
Béla végül még örülhetett, hogy nem ő kapott büntetést a kerületi bíróságon, mert a bírónő szinte meggyanúsította, hogy ebből a két és félévvel ezelőtti kocsifeltörésből akar megélni, pedig hát egyértelműen nem ő nézett ki megélhetési bűnözőnek. 
 
A második levél a VIII. kerületi ügyészségtől érkezett. Ebben tájékoztatta az eljáró ügyész, hogy közfeladatot ellátó személy elleni erőszak miatt vádiratot nyújtott be a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz, a borász fiatalember ellen, aki nyolc hónapja részegen ráfeküdt az autójára, és aki végül keményen fejbe rúgta a kiskörúti cukrászda előtt. 
 – Sosem lesz már vége a cirkuszoknak? – ezekre visszagondolni is kész idegbaj – töprengett el a lehetőségeken Béla. Majd „egyéb útra” terelik ezt az eljárást is, anélkül, hogy érdemleges büntetést szabnának ki. Tulajdonképp nem is éri meg a sértettnek az időveszteség, a bűnüldözési procedúra végigszenvedése, hiszen – figyelembe véve az én esetem – a rendőrök kaptak fejenként 90 ezer forintnyi – az államnak lerovandó – ejnye-bejnyét, az én fejem felől pedig az APEH végül elárverezheti a házat. 
 – No, akkor tkp. ki is jár rosszabbul, az áldozat, vagy a bűnös?  Meglehet persze, hogy ez az egész csak egy különösen otromba, virtuális áprilisi tréfa. Valójában talán nem is léteznek verekedő, önbíráskodó rendőrök, éjjel teljesen józan és kiegyensúlyozott minden utas, nincsen húsz éhes fuvarszervező cég, akik így a taxisokat sem tudják egymás ellen uszítani, és az általános korrupciót kiáltók is simán átváltoznak köddé, akárcsak az agresszív kismalac történetében a rohadt utca, a rohadt emberek, a rohadt minden… és a rohadt köd.

 XII. rész

 

 
Orrcsont röntgen
Hortobágyi Béla napjai az „áprilisi tréfa” harmadik évfordulója felé közeledve ismét zaklatottan teltek. Hiába állapodott meg még év végén az APEH végrehajtójával – miszerint kölcsönkér 200 ezer Ft-ot, és azt befizeti a számlájára, s így fél millió alá csökkenő tartozása miatt nem lehet a házát árverezni –, tavasszal ennek ellenére (vagy ehhez képest) elutasította az adóhatóság a fennmaradt tartozás halasztására irányuló kérelmét. Az APEH ügyintéző leveléből a 22-es csapdájának célirányosan kifejlesztett változata volt kiolvasható:
„Az egyéni vállalkozásra vonatkozó adatok szerint 2009 évben értékesítésből származó forgalma nem éri azt a szintet, amiből valószínűsíthető lenne az adótartozás halasztott megfizetése. Ingatlanértékesítésből származó bevételére sem biztosított, mivel nincsen erre vonatkozó adás-vételi szerződése stb.. Jövedelmi helyzete és az egyéni vállalkozás gazdálkodása nem teszi lehetővé a tartozások későbbi időpontban történő egyösszegű megfizetését. Fenti indokok alapján adózó fizetési halasztási kérelmét elutasítottam.
Eljárásom során viszont megállapítottam, hogy a kérelmező jövedelmi helyzete valamint az egyéni vállalkozás gazdálkodása alapján képes a mérséklési kérelemmel érintett tartozását – akár részletekben – megfizetni saját maga és családja megélhetésének valamint a vállalkozási tevékenység ellehetetlenülésének veszélyeztetése nélkül, ezért az adózó kérelmét elutasítom.”

Bélának ebben az időszakban 38400.- Ft kimutatható havi jövedelme volt, másfél éve elvált és gyerektartás fizetésére volt kötelezett.

Hortobágyi – kétségbeesésében, minden lehetőségnek utánanézve – talált a neten egy adótanácsadó céget, akik régi APEH dolgozók lévén, ismerték a hatóság logikáját és ügymenetét, így aztán nagy biztonsággal ígérték, hogy elodázzák a végrehajtás procedúráját. Ehhez azonban beugrónak kértek volna (kedvezményesen) 60 ezret, a további „telefonos segítség” pedig még akciósabbra árazott lett volna, ha menetrend szerint azt is időben megrendeli.
Szóval csapda, csapda, csapda és átverés a köbön…
Bélának mivel nem volt semmi nélkülözhető pénze, próbából felajánlotta a szakértőknek, hogy inkább egy évig ingyen reklámozza a cégüket taxijában, és az általa szerkesztett internetes portálon.
A társaság képviselőjének az első reakciója az volt: mi akarunk csőbe húzni téged lúzerke, nehogy már te etess meg minket! Szó szerint azonban ezt válaszolta: „Társaságunk alapító okirata nem engedi a barterszerződések létrejöttét, akármilyen kedvező is lenne az cégünkre nézve”.

Bélát még az év elején újabb csapás érte: kuplung szettet kellett cserélni a taxijában. Az ismerős szerelő fennhangon fújta az árakat, amikor letört ábrázattal érdeklődött:
– Munkadíj: 45 rugó, anyag legalább 200 rugó.
– Ne idegölj már! – sápítozott Béla. Mitől ilyen borzasztó drága? Úgy egy éve kérdeztem tőletek, hogy mire számíthatok, akkor még úgy számoltad: 30 rugó a meló és 100 az anyag.
– Ja, barátom, az még akkor volt, azóta minden drágább.
veregette hátba a mester.
– No, de hát ennyivel? A taxiban meg folyamatosan csökkennek az árak. fancsalodott el Béla.
– Jól van, na, én is tudok engedményt adni a munkadíjból. Nem lesz 45, csak 44 és fél – felelte fülig érő szájjal a szerelő.

Hortobágyi újból felkereste szállodánál dolgozó taxisbarátját, hiszen tőle kérte az adótartozásba befizettet összeget is.
– Rendben van, minden „Nadzsin” (így hívta a régi cimbora) – itt van a zsé. Ezzel együtt akkor már 750 rugó ugye?
– Igen annyi – dünnyögte kényszeredetten Béla. Majd ha elkel a ház…
– Persze, persze – majd akkor. Nem sürgős, tudod, hogy nekem nem kenyérre kell.

Hortobágyi átnézte a neten lévő összes ingatlanhirdetését. Amelyik már régebben fenn volt azt megújította, hogy újra fotókkal szerepeljen, mivel a legtöbb ingyenes oldalon csak egy hónapig van képes hirdetési lehetőség. Ezeken kívül még legalább öt-hat újabb ingatlanos oldalra pakolta fel a házat, szinte mindenüvé, ahová csak regisztrálni tudott.
Nyolc profi ingatlanforgalmazóval is szerződésben állt, de volt, amelyik feléje sem nézett. Velük kapcsolatban valójában már csak a fenyegetettség élt: amennyiben saját hirdetés útján olcsóbban adja el a házat, mint az általuk rögzített minimálár, akkor a különbözet után jutalékot kell ezeknek a hiénáknak fizetnie.
Arra is figyelnie kellett, hogyha véletlenül sikerül önállóan értékesíteni, akkor nehogy ráverjék, hogy az általuk bemutatott vevőjelölttel kötött szerződést. Tehát csak teljesen megbízható, korrekt kuncsaftra számíthatott.
Már bánta, hogy az ingatlanközvetítőkkel szerződést kötött, mert alaposan végigolvasva a szerződéseiket, az volt az érzése, hogy az eladó lehetséges megsarcolására, és maguk védelmére háromszor annyi figyelmet fordítottak, mint a szerződés tárgyára, magára az eladásra. Persze nem is ő kereste ezeket a nepereket, hanem a magánszemélyek hirdetési oldaláról szerzett elérhetőségei alapján csaptak le rá, és tettek időről időre erőszakos ajánlatokat.

Március vége felé – amikor Béla a borúsabb hangulatú napokon már a végrehajtókat várta – kapott egy levelet a kerületi bíróságtól, amiben érdeklődtek, hogy akar-e könnyű testi sértés miatt magánindítványt előterjeszteni a két rendőr ellen, akik nagyjából három éve bántalmazták. Hortobágyi természetesen akart ezzel a jogával élni. Nemsokára be is hívták meghallgatásra, ahol újra szemközt találta magát két bántalmazójával.

A kopasz rendőr energikus, és láthatóan nagymellényű volt. Kisebb termetű kollégája – Varró törm. – szokásos csendes apátiájában leledzett, csak bólogatott Labanc Lajos briliáns válaszai hallatán. Labanc érezhetően azt gondolta, ez már csak amolyan kispályás reményfutam, a bírósági titkár majd lebeszéli Bélát a nagy felhajtásról, és hogy magánvádlóként újra kemény fába vágja a fejszéjét.
A titkár tényleg tett is békítésre javaslatot, de Hortobágyi elutasította azt, és kitartott szándéka mellett, hogy a rendőrök ellen induljon meg az új eljárás. Az egész meghallgatás úgy folyt le, mintha egy igazi tárgyalás lett volna, mindkét oldal akkurátusan elmondhatta a magáét. Béla emellett a saját érdekét képviselő „ügyész” is lehetett. A titkár csak néha kérdezett közbe. Valójában, mint moderátor vett részt a beszélgetésben, a fontosnak tűnő dolgokat azonban rögtön jegyzetelte.
Béla megemlítette, hogy szerinte nem kizárólag a könnyű testi sértés megítélése lehet a cél, hanem taglalni kell az elsőfokú eljárás menetében figyelmen kívül hagyott orrcsonttörés lehetőségét is, ami a vizsgálatot végző kórház ambuláns orvosi jelentésében szerepelt. Ezenkívül az előző szakaszban valamilyen ok miatt nem tárgyalt magánlaksértést is újra értékelni kellene, bár ezt a Fővárosi Bírósághoz írt, tizenhárom pontba foglalt beadványában már 2008-ban is kérte.

Béla megjegyezte azt is, hogy a rendőrök fegyveresen, hivatalos eljárás színlelésével valósították meg a cselekményt. Úgy jutottak be a házba és a kertbe, hogy fellépésüket állami szerv szabályszerű eljárásának foganatosításaként tüntették fel.

Magánlaksértés elkövetése miatt azonban csak akkor indul büntetőeljárás, ha a sértett – illetve a törvényben meghatározott más személy joghatályos magánindítványt terjeszt be. Ezt követően a vádat már az ügyész képviseli.
Hortobágyi így aztán nem lepődött meg, amikor a meghallgatás után két hónappal értesítést kapott, hogy a magánindítvány további tárgyalása a kerületi ügyészség közreműködésével folytatódik.
Annál jobban meglepődött viszont annak a szakértőnek a számláján, és az anyag semmitmondó tartalmán, akit a bíróság kért fel az ambuláns jelentésben vázolt orrcsonttörés időpontjának megítélésére. A számla ugyanis hihetetlenül magas összegről, 76 000.- Ft-ról volt kiállítva. Emlékeztetőül előzőleg, a több mint két éven át folyó eljárás összesen, 26.376 Ft bűnügyi költségét a rendőröknek közösen kellett megtéríteni. Ám hogyan is egyeztettető össze a több száz munkaórát és több száz oldal peranyagot tartalmazó ügyészségi és bírósági munka egy használhatatlan, részrehajló szakvéleménnyel, amelynek az értéke viszont az előbbiek majd háromszorosára volt beárazva. Esetleg itt érhető tetten a kettős mérce, és a bíróságokon megszokott kettős árképzés?
Az elvárás szerint összesen két konkrét választ kellett volna a szakértőnek adnia arra, hogy az esemény utáni rtg. felvételen friss törés látható-e az orrcsonton, vagy megállapítható-e később, hogy az orr mikor törött el?
A szakértő teljesen ellenkező irányból közelítette meg a témát, önhatalmúan kitért Béla személyiségének elemzésére, és akárcsak a rendőrök az előző, vesztes eljárásban, az ittasság „perdöntő” lehetőségét pedzegette. Önkényesen kalézolt a vizsgálati anyagban, és abból számára érdekesnek tűnő, de tkp. felesleges (nem kérdezett) momentumokat ragadott ki, míg más, valóban fontos, a tárgyhoz tartozó információkat érintetlenül hagyott.
Béla végigolvasva a "szakvéleményt" így reagált:
– Ez az ember még azt is letagadná legszívesebben, ha tehetné, hogy egyáltalán van orrom. Teljesen egyértelműnek tűnik a rendőrök támogatása a szakértő úr részéről. Mondataiba belevegyíti ugyanazt a lejárató taktikát, amit a rendőrök és ügyvédjeik folytattak az első menetben. A bíróság alapkérdésére viszont (hogy az rtg.-ből meg lehet-e állapítani a törés időpontját) nem tudott válaszolni, mert „teljesen hihető” módon, egyszerűen eltűnt a felvétel.
Bélának az volt az érzése, amint a szaktekintély belecsöppent a történetbe, rögtön elveszett a lényeg: a bizonyíték. Valójában csak azért hordott összevissza tücsköt-bogarat – ha már az eredeti két kérdést nem tudta megválaszolni –, hogy igazoltnak tűnjön a hatalmas számla, ami Béla havi jövedelmét meghaladta.
– Annyi bizonyos, nem olcsón lett ez a kifejezetten hasznavehetetlen szakvélemény megszámítva, – pláne, ha nem is a két rendőr fogja megfizetni a végösszeget – nyugtázta a taxis.
Béla ezt a meggyőződését meg is írta fellebbezésében, ám a Legfelsőbb Bíróság csípőből elutasította a magas árra és a semmitmondó tartalomra vonatkozó megjegyzéseit. Annyiban vigasztalták csupán, hogy az eljárás folyamán lehetősége lesz még a szakértő véleményét kétségbe vonni, és a számla kifizetése is csak a per vesztesének vagy veszteseinek okozhat fejfájást.
 
 

XIII. rész


Túró Rudi
Hortobágyi azon elképzelése, hogy a bíró a fegyverrel és erőszakkal elkövetett magánlaksértés miatt küldte volna el az ügyészségnek a peranyagot, nem igazolódott be.
A bíróság a súlyos testi sértés vádjának felmerülése okán kereste meg a nyomozó ügyészséget.
Az ügyészség helyettes vezetője azonban négy oldalon keresztül szakszerűen elmagyarázta a társszervnek (kioktatta őket), hogy az előző eljárásban eljáró bírák egyszer már döntöttek ez ügyben, és mivel a jogellenes fogvatartás bűncselekményébe beleolvasztottak egy egész bűncselekményhalmazt, ezért teljesen mindegy, hogy súlyos vagy könnyű testi sértés történt, mivel az már is úgy zusammen benne van a pakliban.
A bíróságokra pedig egyaránt vonatkozik a jogegységi határozat, tehát magyarán kötelező az „összetartás” bármennyire is furcsállják az eljárás során elkövetett egyoldalú könnyítéseket és a feltűnően durva részrehajlást.

Azért mégiscsak nevetséges egy valamirevaló jogállamban – gondolta Béla –, hogy azok, akiknek be kellene tartatniuk a törvényességet – mivel az a munkájuk, azt tanulták –, olyan erőszakos és eltervezett bűncselekményeket hajtsanak végre, amelyeknek súlyoson törvénysértő mivoltára a laikus sértett is felhívja figyelmüket "menet közben", ám ők ennek ellenére mégsem tágítanak elhatározásuktól, nagymellényűek, önbíráskodók, hiszen valószínűleg ismerik már a szokásjogot. Tudják, mire számíthatnak legrosszabb esetben is, kiszámolták hogy mennyi marad a korrupciós pénzből.

Béla a rendőrök ellene elkövetett erőszakos bűncselekményeit összevetette az aznapi, kiemelt médiahírrel, egy sárospataki, 20 éves férfi elborzasztó tettével, aki túrórudacskákat lopott. A biztonságiak ráhívták a rendőröket, akik őrizetbe vették szabálysértés miatt, és azonnal megindult a gyorsított eljárás. A bíró 25 ezer forint pénzbüntetést szabott ki. Az elcsent négy darab Túró Rudi értéke 476 forint volt...
Hortobágyi Béla ügyében elítélt rendőrök – emlékeztetőül – 90 ezer forint büntetéssel úszták meg a tulajdonában elkövetett meggyalázást, megverést és a jogellenes bezárást a rendőrségi fogdába.

Egy ember testi-lelki összezúzása hasonlítható egyáltalán több mint negyedrésznyi arányban négy Rudi elcsenéshez? Abban az esetben, ha netán túrórudakban rónák a „jogegységet”, akkor 16 db. túrórúd eltulajdonítása már nagyobb büntetést eredményezne, mint az az akkoriban szokványossá fajult, hétköznapi rendőri brutalitás.
Talán, ha a 2006-os rendőri túlkapásokért nem adományozott volna kitüntetést Demszky a viperás, szemkilövős Gergényi legénységnek, valószínűleg nem kaptak volna vérszemet a helyi janicsárok sem.
– Lehet, hogy úgy minden másképpen alakul az én történetemben is? – elmélkedett Béla.

Az ügyész sűrű, négyoldalnyi írásában nem tért ki arra, hogy az ügy első szakaszában miért adta be hivatala elkésve, jogvesztő időpontban a súlyosbítás iránti kérelmet, ki volt, aki mulasztott, és ezért milyen hátrányt (netán feddést) szenvedett el. A súlyos testi sértés ügyében tett bírósági feljelentést viszont egyértelműen elutasította, de reményként felvetette a perújítás elvi lehetőségét.

Hortobágyi oldalát furdalta a kíváncsiság – mivel tavasz óta nem kapott semmiféle végzést a Múzeum körúti presszó előtt történt incidens utáni, közfeladatot ellátó személy elleni erőszak ügyében indult büntetőeljárás eredményéről –, ezért írt egy tudakozó levelet a bíróságnak.
A bírónő, mintha az ítélet eltitkolásának gyakorlata teljesen természetes lenne, még elnézést sem kért mulasztása miatt (itt is csak a trehányság vagy a megszokás?), hiszen a több mint három hónapja lezárt ügyről illett volna a sértettet is tájékoztatnia. Béla ügyében meghozott ítéletet csak külön kérésre, utólag tette meg:
A bíróság a vádlottat (akiről egyébként kiderült, az italt rosszul bíró somelier, halmazati büntetésként 450 napi pénzbüntetésre ítélte – egy napot 200 forintjával (?) számolva –, így ugyancsak kilencvenezer forintnyi büntetés jött össze. A bíróság ebben az ügyben sem foglalkozott a sértett esetleges kárával. Úgy tűnik a magyar bíróságok működtetési költségeinek „átalánydíjas” beszedése a valódi, előirányzott cél, nem pedig a sértettek alapvető erkölcsi és anyagi kárpótlása, ami miatt eredetileg létrehozták ezt az intézményt.

Bélában felmerült a logikus kérdés: gyakorta miért kampányszerű, és öncélú az igazságszolgáltatás, és mért nincsen valamiféle szinten tartó mérce? Arra következtetett, valószínűleg ez a hatalmi ág is elbürokratizálódott. Jórészt a maga hasznát szem előtt tartva működik – hasonlóképp, mint a többi nagy létszámú állami intézmény, s így könnyedén termel ki magából és maga körül hatalmasságokat
gyorsítókat, fékezőket, önkényeskedőket, adakozókat, elfogadókat, illetve milliókat bezsebelő sztárügyvédeket.
A bíróság ítéletét olvasva, azt azért furcsának találta, hogy a verekedős borászra kiszabott – egy menetben lezajlott – per költsége majdnem a dupláját taksálta, mint a rendőrök esetében. Ez nagyban emlékeztette az orvosszakértői díjak eljárásonkénti különbözőségére.


Béla könyvelője gyorsan kopácsolt kis számológépén. A negyedéves adóelőleget akarta kiszámolni. A taxis közben fád képpel dünnyögte, hogy szerinte már többet is befizetett, mint amennyit kellett volna a létrejött, csekély jövedelméhez mérten.
A könyvelő felnézett az éppen kinyomtatott folyószámla egyenlegből, és hitetlenkedve jegyezte meg:
– Ezen mégis 65 ezer forintos adóhiány mutatkozik, és van egyéb tartozás is, összesen 642 ezer Ft.
Béla nagyot sóhajtott, s néhányszor tenyérrel megcsapkodta a homlokát:
– Ezért kellett nekem eladni a házat?
Az idegtépő tortúrát, a papírtúrást, a rengeteg meddő telefonálást és idegeskedést átélnem? Ezek meg arra sem képesek, hogy a folyószámlán jóváírják a rég befizetett összeget?
Persze itt is az volt a lényeg, hogy a végrehajtó bukszájába kerüljön az összeg, ne én fizessem be – megdumáltak – , így megkapták érte a sikerdíjat.
Az, hogy az adózó számláján megjelenjen a befizetés, már nem az ő dolguk. Levették a házról a végrehajtási jogot, elégedjen meg ennyivel a kuncsaft, és örüljön annak, hogy nem indít ellene a másik osztály újabb behajtási procedúrát, hiszen a nyilvántartás szerint újfent jócskán mínuszban van.

XIV. rész

Helsinki Bizottság
Béla hosszas telefonálgatás és adatlap töltögetés után négy hét múltán elérte, hogy az adószámláján a valós számok lettek feltüntetve. Fellélegzett, mivel jobban nem gyűlölt  életében semmi mást, mint a kusza számsorok, számoszlopok saját szemszögéből értelmetlen és meddő vizsgálatát. Valahogy úgy volt vele, mit Csubakka nevű taxis ismerőse, aki egyértelműen bevallotta: amikor az öreg kollégáktól hallott arról, hogy időnként érdemes benézni a kocsi motorterébe, egy eltökélt pillanatában megtette. Ám alig egy perces hiábavaló leskelődés után vissza is pattintotta a motorháztetőt. Egy csendes sóhaj kíséretében csak ennyi jutott eszébe:
Ugyan mit is keresgélek én itt, amikor nem ismerek fel egyetlen szerkezetet sem. Amire talán rájönnék, az meg mind  le van burkolva.

Hortobágyit bántotta, hogy a XVIII.-XIX. Kerületi Bíróságtól nem érkezett már régóta semmiféle válasz és vészesen közeledett az elévülési határidő, így megkereste az eljáró bírónőt. Levelében kérte, hogy sürgősen tárgyalják tovább az ügyet és tegyenek pontot a történet végére.
A bírónő hamarosan válaszolt és közölte, hogy az ügyészség nem küldte vissza a peranyagot (lényegében elkobozták a teljes dokumentációt), így nincsen módja a megkezdett büntetőügyet lefolytatni. Ezzel azonmód rövidre is zárta Béla minden jogorvoslattal kapcsolatos, optimista elképzelését.

A taxisnak újra csalódnia kellett a magyar igazságszolgáltatásba vetett hitében, hiszen a Legfelsőbb Bíróságon beígértek így semmiképp sem teljesülhettek. Magyarán újra átverték a fellengzős, árnyalt beszédű jogászok a rovott múltú rendőrökkel kötött paktum érdekében. Elhatározta, hogy még mielőtt a rendőrök az elévülés miatt kibújhatnának a teljes felelősségre vonás alól, ismét megkeresi a Helsinki Bizottságot, hogy támogatást kérjen az ügyészség önkénye ellett.

A Helsinki Bizottság megbízott jogásza rövid időn belül válaszolt és részletesen kifejtette elképzelését az ügy felülvizsgálatának és az anyagi kártérítés benyújtásának javasolt menetében. Ennek érdekében elkérte Bélától az összes, keletkezett iratot, ügyészi értesítést és bírósági végzést. Miután a taxis ezeket maradéktalanul átküldte, hosszú szünet következett.
Béla az öt éves évforduló közeledtével ismét megkereste a Bizottságot, érdeklődött hogy miként halad az ügye. Ezúttal gyorsabban jött a válasz, de így is túllépte az elévülési határidőt.
A HB képviselője bevezetésként arra hivatkozott, hogy hamarabb kellett volna felvenni velük a kapcsolatot, mivel így legnagyobb igyekezetük ellenére is kifutottunk az időből. A levél hátralévő részében pedig diplomatikusan, igazán megnyerő irodalmi nyelven sajnálkozását fejezte ki és pszichológusi értekezésnek is beillő lózungokban tudatta, hogy mennyire megértőek és együttérzőek, de sajnos a bonyolult körülmények és a csillagok kedvezőtlen állása miatt most tőlük csupán ennyire tellett. Végezetül tett egy eleve bukásra ítélt javaslatot arra, hogy Béla kérje meg a BRFK-t, hogy az elszenvedett sérelmei miatt méltányosságból adjanak kártérítést.

Én könyörögjek épp nekik, a jogvesztő határidő után, amikor öt éven keresztül mindent követ megmozgattak, hogy alkalmazottjaik kibújjanak a felelősségre vonás és a kártérítés megfizetése alól? Én könyörögjek, hogy hazug ügyvédjeik és rafkós ügyészeik elégedetten hátradőlve mosolyogjanak?
csattant fel Hortobágyi.

Béla fontolgatta, hogy hasonló stílusban válaszol a regénybe illő, megnyerő nyelvezetet használó, ám mégiscsak vérbeli jogásznak arról, hogy már három éve is megpróbálhattak volna segíteni, ha igazán akarnak. Nem tették meg azonban akkor sem. Nem nyújtottak támogatást a bírósági tárgyalási ciklusban, pedig ő rászorultként, igen nagy tisztelettel kérte. 
Szerette volna megírni időközben kialakult véleményét arról is, hogy HB csak azokban az ügyekben működik hatékonyan közre, amelyek megítélése politikailag fontos, tehát jellemzően az ellenzéki kirakatügyekben vállal segítő szerepet. Az viszont, hogy mi történik egy átlag taxissal, hogy miként megy tönkre az élete egy korrupciógyanús rendőrségi akció folytán, az már nem tartozik szorosan a HB érzékeny látókörébe. A hitegetéssel megszerzett teljes dokumentumcsomag viszont valószínűleg kapóra jött nekik a magyar igazságszolgáltatás és a rendfenntartás szövevényes összeborulásának részletes tanulmányozása céljából.
Hortobágyi végül mégsem írt vissza. Úgy vélte, eltelt idegfeszítő, öt hosszú év, ideje elengedni ezt a nyomasztó lelki sérüléssekkel fenyegető vonalat és elkezdeni egy sikerrel kecsegtető másikat a párja, Napvirág oldalán.

XV. rész

Eladó ingatlan
Béla otthonába gyakorta állítottak be váratlanul az ingatlanosok által felvezetett érdeklődő csapatok. A taxis délelőttönként már rossz előérzettel feküdt le, mivel jó néhányszor felriasztották álmából. Hiába volt azonban a nagy jövés-menés, diskurálás és tanakodás semmi komoly vételi ajánlat nem érkezett.

2010-ben viszont, az első meleg napsütéses, márciusi napon e-mailt kapott egy olyan érdeklődőtől, akiben Béla egyből komoly aspiránst vélt felfedezni. Ez a vevőjelölt a saját hirdetésén keresztül kereste meg. Igen megfontolt volt, nem beszélt mellé, célratörően fogalmazott és igazi úriemberként viselkedett. Hortobágyi ennek megfelelően kiemelt tisztelettel kezelte és minden kérdésére készséggel válaszolt. Gyorsan meg is állapodtak a ház megtekintésének időpontjáról.
Az érdeklődő úrnak és a nejének tetszett az ingatlan. Rögvest az is kiderült, hogy maguk is árulnak a kerületben egy öröklakást, ami épp megfelelne a taxis volt feleségének. Már csak az árakat kellett egyensúlyba hozniuk.
Hortobágyiék engedtek a ház irányárból két milliót, így a vevőjelölt is hasonlóan járt el. Elfogadva Béla javaslatát, 17 millióra leengedte a 65
-es, négyéves téglalakás árát. Béla exének viszont a bírósági egyezség alapján nem járt ennyi pénz a vételárból.
Ismét törni kellett a fejét a taxisnak, hogy miként lehetne nyélbe ütni az üzletet, nehogy elveszítsék a három éve várt kedvező lehetőséget.
A volt asszonynak egy vasa sem maradt már az örökségéből, hiába tette pár éve külön számlára. Azt, ahogy mondta, "rég elkávézták és elfagyizták a gyerekkel".

Hát ez van, ezt kell elfogadni, bármilyen gyanús is. – füstölgött magában Béla. – Mindenesetre ki kell találni valamit, mert érezte közel a lehetőség, hogy megszüntesse a három éve tartó kényszerű együttélését elvált feleségével.
Leült az íróasztalához, ahol három éve a monitor előtt elaludt, de most szélsebesen pörögtek a gondolatai.

– Honnan lehetne leakasztani két milliót?
– Ennyi kellene még ugyanis ahhoz, hogy a volt asszonynak és a gyereknek is meglegyen a szép új lakása.
Alig egy perc alatt döntött: ki fogja fizetni előre exének a gyerektartást, teljesen addig az időpontig, amíg a lánya el nem végzi az egyetemet, úgy rendben lesz a csere és az eladás is.

Volt nejével aláírták a közösen megszövegezett gyerektartási díj szerződését és értesítették a vevőjelölteket, hogy létrejött a megoldás, indulhat a cserével vegyes vételi procedúra.
Minden rendben zajlott le, a vevők Bélának foglalóként átadták
azt az összeget, amivel tartozott az APEH-nek, így egy három hét várakozás után tehermentesítették a házat.
Május elsején költöztek szét. Alig tudtak összepakolni, az új tulaj már hozta is a cuccait, tehát igazi forró váltás volt.
Béla nem vitt el sok mindent, jórészt csak a ruháit és szerszámait pakolta be a nagy Mondeo kombiba. A kutyáját és a kutyaházat külön szállította el. Még sokáig emlékezett a Labrador kérdő tekintetére, miután berakta hátra a kalyibát, a barátságos ebet pedig beültette a padlóra az első ülés elé.

– Mire készülsz gazdám, jól meggondoltál mindent?
– mintha ezt a kérdést olvasta volna ki kutyája, Boni szeméből.

A sorházi lakásban Napvirág ebéddel várta őket. Boni is kapott egy komoly adagot, hogy kedvező benyomást szerezzen az új környezetben. Csóválta is lendületesen a farkát, amikor a tányérja és háza is bekerült a korábban elkészített, fedett kennelbe. Úgy tervezték, hogy a kutyus kennellakó lesz, hogy az udvart megóvják, de végül nem szokta meg, ezért csak éjszaka járt be aludni, teljesen önállóan.

Béla majd két évig még kínlódott a taxizással, ám egészségi állapota folyamatosan romlott. 2011 novemberében, amikor már a kocsija ajtaját sem tudta bal kezével kinyitni, kórházba került. Két hónapig gyúrták, gyömöszölték nyújtották, és elektromos hullámokkal kezelték, míg végre visszaállt a keringése, letapadt hátizmai fellazultak és
merev vállízületei újra működni kezdtek.
Éjszakás taxisként azonban továbbra sem volt biztosított a pihenése, ugyanis párja, Napsugár odahaza végezte nem éppen csendes tevékenységét. A hálószoba melletti félszobákban volt a textilraktár, illetve az anyagdaraboló műhely.
Ahogy lejárt a kocsija forgalmija, már nem vizsgáztatta le taxinak. Ezzel Hortobágyi Béla emberöltőnyi, folyamatos személyszállító praxisa
visszavonhatatlanul megszűnt. Elbúcsúzott a berögzült, éjszakás taxis megszokásaitól, gondolatban elköszönt a világváros éjjeli nyüzsgésétől, virtuálisan még integetett is a megszokott utasoknak, adieu-t mondott az ismert színészeknek, zenész sztároknak és a bohém celebeknek.

Kimondottan lehangolt volt, mivel fiatal életének regénybe illő, különös történetekkel zsúfolt szakasza ezzel lezárult és elindult az ismeretlenbe. Ennek ellenére mégis nagy megkönnyebbüléssel lépett át a vállalkozási tevékenység megbecsültebb, elfogadottabb és életviteli, egészségi kockázatoknak kevésbé kitett, nappalos formájába. Céltudatos elhatározással és színes tervekkel betársult Napsugár mellé textilezni. Bőven ötven felett fiatalos lendülettel és komoly reményekkel újrabootolták az életüket és startup vállalkozásként létrehozták textiles webáruházukat.


Epilógus (tizenöt évvel később)*:


Színház az egész világ

Hortobágyi Béla és Napsugár

Napsugár és Béla összeházasodtak. Eladták a fővárosi lakásukat és az agglomerációban vásároltak a vállalkozásukhoz is tökéletesen passzoló félkész házat, amit számottevő, sajátkezű munkával fejeztek be. A webáruházuk azóta is sikeresen üzemel. Az idő viszont nem kíméli őket sem, így az idén nyugdíjba készülnek. Napsugár már megérdemelten unokázni és kertészkedni szeretne, Béla pedig – ezermesterként – barkácsolással akar több időt tölteni, illetve az utóbbi években visszafogott, irodalmi késztetését kívánja szárnyára engedni. Három éve nem voltak szabadságon, a pandémia miatt alig mozdultak ki otthonukból, így visszavonásukat követően egy igazán emlékezetes utazást terveznek.
Hortobágyi minden igyekezete ellenére a lánya már négy éve nem tartja velük a kapcsolatot. Lina még a vírus legkeményebb időszakában sem érdeklődött hogylétük felől. 

Hortobágyiné és Lina:

Fejlesztőpedagógusként Hortobágyiné nem is sejtette, hogy szociológia szakon majd fontos lehet a matematika, ezért elintézte, hogy Linát felmentsék matekból diszkalkulia miatt a gimnázium utolsó két évében. Feleslegesen ujjongott Béla, amikor 20 évesen sikerült lányának felvételiznie az egyetemre és örömében hiába árasztotta el ajándékokkal és hiába vette meg a kért, spéci laptopot. Lina félévkor minden értesítés nélkül otthagyta az egyetemet – mivel a statisztika nem ment neki – és munkába állt. Apja felajánlotta, hogy akkor legalább dolgozzon náluk, ám Lina következetesen elutasította az ajánlatot. Csakis az anyja újabb habókos álma foglalkoztatta: bejutni a Színművészeti Egyetemre. Béla sejtette, hogy ebből sem lesz semmi, mert az ő génjei a színészetet eleve kizárják. Ő ugyanis annyira lámpalázas, hogy saját versét sem képes profi mód interpretálni, ha idegenek figyelik, sőt még azt sem szereti, ha munka közben nézik. 
Lina ennek ellenére megpróbálkozott a felvételivel. Sajnos sikertelenül, az utolsó rostán kiesett. Ezután egy fiatalokból álló színjátszó körbe jelentkezett, hogy csiszolja a tudását. Ehhez viszont jelentősen át kellett kalibrálni az értékítéletét és liberális irányban át kellett totálisan formálódnia. Ekkor tagadta meg először Hortobágyit, mint konzervatív, nemzeti érzelmű embert.
Lina, aki gyerekként még a Kárpátia együttes nótáit énekelte, és akinek
akkoriban még az anyja is lobogtatva hozta az iskolából a Népszavát „Nézd meg, mit írnak ezek a szemetek” felkiáltással, egyik napról a másikra memória-törölt liberális lett.
Amikor Béla elmesélte neki, hogy majdnem meghaltak Napsugárral együtt a 100-as úton, mivel egy bedrogozott néger fiatal elvesztette autója feletti uralmát, és hasonszőrű társaival teli kocsijuk átcsapódott a szembemenők sávjába, nem azt tartotta fontosnak, hogy megölelje apját és Napsugárt, miután a volt taxis profi manőverének köszönhetően megmenekültek, hanem inkább rárivallt apjára: „Micsoda egy undok rasszista vagy te apa!”

Hiába no, nem az eljátszott egyetlen apró meseszerep – amiből Lina édeskeveset tudott tanulni – volt lényeges, az csak az inspiratív szédítésként lett beiktatva, a fő hangsúly a politikai átnevelésen, a mindenáron píszí szokások feltétlen átvételén, és a konzervatív szülő megtagadásának szükségességén volt. Lina az átnevelés hevületében még a Facebookon is letiltotta apját és két évig úgy viselkedett, mint akinek csupán az anyja létezik.

Lina csak a hatvanéves születésnapján találkozott apjával újra. Béla azzal a gondolattal környékezte meg, hogy a kerek évfordulón az örökösödésről szeretne vele szót váltani. Ilyen irányú közeledésnek természetesen a számító, volt feleség akkor még helyt adott, és nem tiltotta meg lányának a kiruccanást.
Két évig tartott köztük a látszólagos béke, addig tudta magát türtőztetni a lánya. A 62. szülinapján azonban keresettel rendelkező fiatalként – anyja szipolyozó ösztönzésére – újra követelőzni kezdett, és apjával szembeni felfokozott anyagi igénye hálátlan zsarolássá fajult.

Lina mindenféleképp az anyja álmát akarta beváltani, így készpénznek vette, amit az újabb színész rostán mondtak neki: miért is nem próbál inkább vágó pályára kerülni?
No, ezután rögvest be is indult a vágó-fanatizmus. Elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot, aminek az égvilágon semmi hasznát sem vette, hiába viselte az „Utómunka koordinátor” megnyerő nevet. Azt állították ugyan, hogy ez a képesítés segíthet vágóvá fejlődni, de mégsem lett belőle érdem, mivel ez a képzés még munkalehetőséget sem biztosított. Ezután viszont azt ajánlották a szaktekintélyek az összezavart tévelygőnek, hogy végezzen el egy OKJ-s, vágó szakmai képzést, ami csekély fél millióba került volna. Ez váltotta ki az újabb nézeteltérést az apjával, amikor hazafelé menet kijelentette, hogy ezt a befizetést márpedig követeli. Lazán hozzáfűzte, hogy emellett még egy pesti lakást is illene már venni neki, mivel anno anyukájának is simán megvette a Feri papa.
Persze ebből a régi történetből csupán azt felejtette ki az anyja, hogy akkoriban szanálta az önkormányzat a nagyszülői családi házat és annyi pénz kapott érte a Feri papa, hogy befektette két panelbe. Egyet vett magának, egyet pedig a lányának. Mire is költhette volna, hiszen megvolt mindene, az idősebb lánya már rég férjhez ment, a mamát pedig sajnos azelőtt vitte el a bőrrák. Hortobágyiné akkoriban a régi ház árából tkp. az anyja részét kapta meg, ezzel próbálta enyhíteni a papa valamelyest a lánya mélységes bánatát.

Béla elmondta lányának, hogy nem találja értelmét újabb OKJ-s képzésnek, mivel úgy majd azért nem sikerül elhelyezkednie, mert az egyetemi végzettségűek kiszorítják. Egyáltalán tisztában van vele, hogy az ő makacs és teljes önállóságra törekvő személyiségéhez illik-e egy ilyen hivatás? Tudja-e, hogy van-e egyáltalán szükség jelenleg frissen végzett vágókra?
Felvetette ismét, hogy tanuljon textiles vagy informatikai szakmát és dolgozzon a webáruházban, ám Lina már meg sem hallotta az utolsó szavakat. A szemeretelepi átjáróban a piros lámpánál kipattant az autóból és átszalad a vasúton. Néhány száz méterre voltak ugyanis az anyjával közös, szinte új öröklakáshoz, amit
még Béla támogatásával sikerült megvásárolni.

Hortobágyiné azóta is lányával és Lina barátjával osztja meg a második emeleti lakást. Az élettárs hiányának mérséklésére pedig egy jópofa foxit tart. Facebook oldala kutyás aktivista megosztásokkal van telezsúfolva. Egy idegen számára is látszik azonban a felrakott kutyás képek mögül sugárzó, könyörtelen magány.

Hortobágyinét sokáig gyalázta és zaklatta, névtelen levelekkel bombázta a néhai szomszéd, Szathmári. Az asszony nehezen bevállalt feljelentése után végül tetten érték a furfangos taxishiénát és rendőrspiclit.

Szathmári és a fia:

Szathmári lebukását követően kiderült, hogy ő szervezte a lakótelepi térfigyelők törvénytelen akcióját Béla otthonában. A két rendőr felelősségre vonása után viszont durván összevesztek Hortobágyinéval, így fajult a spion részéről bűncselekmény-sorozattá a bosszúállás. Ő és a fia rongálták meg az iskola előtt több alkalommal is az asszony autóját.
Kiderült az is, hogy a hamisan tanúzó rendőrzászlósnő Szathmári szeretője volt. Hortobágyi a kutyájának épp farhátat vásárolt a rendőrség melletti piacon, amikor megpillantotta őket, ahogy a kiadós ebédet követően a csarnokban lévő kifőzde asztalánál nyalták-falták egymást.

Szathmárit
(a reptéri taxishiénát) utolérte a karma, csúnya balesetet okozott 4-es úton. Rohant vissza taxijával a reptérre, de szokása szerint káfos volt és előzés közben felöklelte egy szembejövő autó utánfutóját. A karambol következtében súlyosan megsérült és maradandó fogyatékosságot szenvedett.
Szathmári butára drogozott fiát lecsukták kábítószer terjesztésért. A fogyasztást azonban később sem tudta abbahagyni. Olyan eset is volt, hogy kihajtott a kapun a mopedjével és nekiment az úttesten szabályosan haladó autó oldalának. Darabokra törte a kismotort, de alig hogy feltápászkodott, magából kikelve ordította:
– Be vagy tépve te beszaurusz állat, nem látod, hogy jövök?
A kis Szathmári a jól jövedelmező drogfutárság híján egyre olcsóbb szereket használt. Korai halálát a bika nevű drog okozta. Mindössze 29 évet élt.

Labanc Lajos őrmester és Varró Tamás törzsőrmester:

Labanc Lajost, a kopasz rendőrt áthelyezték a fővárosból. Új szolgálati helyén viszont rövidesen fülön csípték a külföldiek sorozatos zsebre bírságolása és az autópálya parkolókban „itt a piros, piros-hol a pirost” játszók támogatása miatt. Börtönbüntetése letöltését követően prostituáltakat futtatott Németországban. Ügyes striciként öt évig élt nagy lábon. Végül azonban külföldön is lebukott és kiutasították.
2020-ban idehaza újból vétett a törvény ellen, embercsempészeten érték tetten. Jelenleg ismét börtönbüntetését tölti.

Varró Tamás a bírósági végzés után még kilenc hónapot dolgozott a rendőrségnél. Leszerelését követően visszavonult falujába és azóta birkatenyésztéssel foglakozik.

Az ügyészség kirendelt bírósági képviselője, Zsoldos Bettina:

Az ügyésznő – a taxis támogatására kirendelt védelem képviselője – nem akart belenyugodni a bíróságon elszenvedett, szerinte rangon aluli és méltatlan blamázsba, emellett valamilyen rejtélyes okból egyedül ő hitte el az elítélt rendőrök védekezését, így a munkahelyi kapcsolatait igénybe véve minden lehető eszközzel betartott Hortobágyinak. Ő intézte el, hogy elkéssen másodfokra a súlyosbítást kérő fellebbezés. Szintén az ő közbenjárására nem került vissza az ügy aktája a kerületi bíróságra. Mindemellett azonban még egy alattomos – saját környezetében bejáratott – csapdát is felállított:
Felkutatott két beszervezett személyt Hortobágyi ismeretségi körében és érzékenyen motiválva, rámozdította őket a taxisra. A két informátor a másodfokú bírósági döntést követően fürgén startolt Bélára és megpróbálták a szájába adni, hogy ő támadta meg a rendőröket. Béla furcsállotta a két 
szinte a semmiből előtűnt régi ismerős hirtelen jött érdeklődését a sorsa iránt, de azért a jól előkészített, ügyesen bedrótozott találkahelyeken elmondta nekik szép sorjában – elejétől végéig a valós történetet.
A hálózati emberek egyike az a taxis volt, akitől Béla uzsorakamatra kölcsönt
kapott. A másik pedig a 80-as években egy fedett hadiüzemben dolgozó, ex barátnője – egykori nagy szerelme –, akivel akkor már huszonöt éve békésen szakítottak.
Zsoldos Bettina nem volt elégedett hivatali előrejutásával. Mivel a hivatalos eljárásokat öncélúan befolyásoló szokásai rögzültek, felettesei egyre inkább elhatárolódtak tőle. Két évvel Béla ügyének lezárása után egy sztárügyvéddel akasztott tengelyt, mivel egynéhány, saját megmerevedett meggyőződésének keresztbe fekvő bizonyítékot megpróbált eltüntetni. 
Zsoldos Bettinát
fegyelmi büntetést kiszabó jogerős határozattal elbocsátották az állásából. Az önhatalmú jogásznő elgondolkodtató módon rövidesen ugyanabban a községben kapott jegyzői állást, ahová Varró Tamás, egykori rendőrtörzsőrmester állattenyésztőként visszavonult.

Végezetül

Hortobágyi az eset után egy alkalommal (2018-ban, zaklatás miatt) kényszerült a rendőrséggel felvenni a kapcsolatot, ám a helyi illetékesek nem akartak vele szóba sem állni, mindenféleképp le akarták rázni. Az általa indítványozott büntetőeljárást szabotálták, minden ok nélkül húzták az időt. Az ORFK utasítására végül elrendelt és kényszerűen lefolytatott eljárás dokumentációját nem bocsátották a rendelkezésére. Nem adtak át írásban a rendőrségi intézkedésekről semmiféle anyagot, a meghallgatásokra még idézést sem kapott, csupán az utolsó pillanatban telefonon instruálták, akár egy megbélyegzett, ellenzéki publicistát.

 


Az epilógus közzétételi időpontja: 2022. 06. 17.


* Az epilógus megírásához szükséges, hiányzó információkat néhány esetben írói fantáziával kellett kiegészíteni.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése